Új Dunatáj, 1999 (4. évfolyam, 1-4. szám)
1999 / 3. szám - Fried István: "Az eredetiség alkotása..."
Fried István •.....az eredetiég alkotás.’ 39 dik az idők ködéből”, feltűnik a „Mária Terézia-sárgára meszelt városháza” (Márai Sándor Szindbád hazamegy című regényében Krúdy nyomán emlékezik meg a schönbrunni sárgáról, mint a Monarchia építkezését meghatározó színvilágról). Ugyanennek az elbeszélésnek az egyik helyszíne Kassák Lajos Ma című lapjának bécsi szerkesztősége, hogy a főszereplő életútja jellegzetesen közép-európai emigránssorsként a Szovjetunióban végződjék. A rózsafanyelű kés narrátora határozottan jelenti ki az alábbiakat: „... ahhoz, hogy a történet a szerzője megálmodta módon legyen igaz, románul, magyarul, ukránul vagy jiddisül kellene elbeszélni, vagy mindezeknek a nyelveknek keverékén”. Amiből talán következik egyrészt az, hogy a történet nem egy nyelvhez, vagy ami szinte ugyanaz, valamennyi nyelvhez van kötve, tehát nyelvi változatai vannak, amelyek mindegyike csak részigazságot hirdet, hiszen valamennyi lehet igaz a maga módján, másrészt az, ami a Holtak enciklopédiája egyik novellájában, a Dicső halál meghalni a honért címűnek végén fogalmazódik meg: a befejezésnek két (több) változata lehetséges, „a történelmet a győztesek írják. A szájhagyományt a nép teremti. Az írók fantáziáinak. Bizonyos csak a halál.” (Az ifjú Esterházyról szóló történet egészen Esterházy Péterig jutott el, a közös Közép-Európa-szöveget dokumentálandó, nem kevésbé a tevőleges magyar részvételt ebben a közös szövegben.) Danilo Kis története (nemcsak történetei!) folytatódik (folytatódnak!). Bosko Krstic előbb szemelvényekben, majd könyv alakban magyarul is kiadott regénye, a Behringer-kastély végén belép a történetbe Milica Dragicevic és Kiss Eduard, akiknek gyermeke Danilo Kis. A Tolnai Ottó által a magyar közönség előtt bemutatott szerző műve, Szabadka regénye, már azzal is feltűnést kelthet, hogy bizonyos párbeszédek magyarul hangzanak el benne, s a város háromnyelvű múltja e beszélgetésben szinte jelenné realizálódik. Inkább arra utalnék ezen a helyen, hogy mind Szabadkának, a vidéknek, a kastélynak megjelenítése meglepően rokon Kosztolányi Dezső emlékidézésével: „Ez a táj levegős volt és valótlan, mint a régi mesterek mitológiai tárgyú képeinek tája, a kastély pedig azokhoz a metszetekhez hasonlított, amilyeneket a városvédő szentek tartanak kezükben”. Ezért tartozik a Behringer-kastély egy ismeretlen rendszerhez. „... a város nem éppen úgy néz ki, ahogyan maga látja, mert mások is nézik, és a maguk módján látják. A város tulajdonképpen egyik pillanatban ilyen, a másikban olyan, és lehet, hogy egyikünk sem ismeri valódi arcát.” A búsférfi panaszai ciklus egy 1914-ben szerzett darabjából idézek a sok tekintetben hasonló látás dokumentálására. Mintha Kosztolányi előreutalt volna a megírandó Szabadka-regényre, ugyanakkor mintha az archetipikus városban, a
