Új Dunatáj, 1999 (4. évfolyam, 1-4. szám)
1999 / 3. szám - Fried István: "Az eredetiség alkotása..."
Fried István •.....az eredetiég alkotás.’ 35 Strausstól kezdve nem csekély szerepet játszott a „magyar elem”, a bécsi klasszikusok magyar (vagy „magyaros”) motívumait trivializáltan megjelenítve. Ez a trivializálódás azonban lehetővé tette, hogy az úgynevezett könnyűzenében megvalósuljon a Monarchia különféle népei dallamvilágának, kis részben népzenei, nagyobbik részt műzenei formáinak, táncritmusainak kiegyenlítődése4. A szintén különféle népekből származó katonakarmesterek ezt a Monarchia-zenét vitték (nemcsak Galíciába, hanem) a Monarchia valamennyi garnizonjának otthont adó városokba, de ez a zene (és operett-szöveg) került a vidéki városi társulatok repertoárjába. Nedeljko Fabrio említett regénye is jelzi, miszerint egy magyar (pesti) orfeum (!) társulata jut el Fiume-Rijekába (a világháború előtt ott élt magyar kolóniáról közvetlenül nem emlékezik meg, a magyar nyelv bizonyos mérvű elterjedtségéről, használati köréről azonban igen), az orfeum nyilván annak a populáris kultúrának terjesztője, amely messze túlélte a Monarchia megszűntét. Itt jegyzem meg, hogy Szántó György szintén említett Lúgos-regénye (amelybe egy Resica-regény is beépül, hogy aztán Budapesten folytatódjék) külön fejezetet szentel az operettnek. Ekképpen a vidéki városi színház része lesz a Monarchia-legendáriumnak, amely a garnizon- és hadsereg-legendáriummal együtt válik Monarchia-modellé. S bár Nedeljko Fabrio regényének csupán első része játszódik a Habsburg-világban, regényének egészét áthatja a részint örökölt nemzeti/nemzetiségi ellentét, amely nyelvek összecsapásában is érzékelhető, részint a multikulturalitás jelenléte a hétköznapokban, amely viszont a többnyelvűséget élteti mindaddig, amíg a kultúra- és polifónia-ellenes erők nem érvényesítik a maguk monologikus diszkurzusát. S ha Fiume nemzeti/nemzetiségi (horvát-magyar, horvát-olasz, osztrákolasz) ellentétektől szaggatott történelme a szüntelen és manifesztált újrakezdések szándékától válik diszkontinuussá, még a mulitkulturalitás ellen küzdő erők és belső ellentéteik sem képesek az archetipikusnak elgondolt város arculatát lényegesen megváltoztatni mindaddig, míg külső erők nem robbantják szét az ellentéteik ellenére létező multikulturalitást. Nem pusztán nyelvi tarkaság jellemzi az adriai várost, ennek finom bemutatására sem árt fölhívni a figyelmet (Carlo olaszul beszélt, „de a horvát és a magyar szó sem hozta zavarba”), hanem inkább az, ami ebből következik, s ami a regény első generációs figuráinak magatartását meghatározza, a nyelvi-kulturális nyitottság, a másnyelvűségnek és mástudatúságnak nem egyszerűen eltűrése („toleranciája”), hanem beleilleszkedés a soknyelvű városi létbe, a soknyelvűségnek a magukévá élése. Részben innen származtathatók a generációs konfliktusok, amelyek ismétlődésére és általában a „történelem ” hozta is
