Új Dunatáj, 1999 (4. évfolyam, 1-4. szám)
1999 / 3. szám - Fried István: "Az eredetiség alkotása..."
36 Út Dunatát • 1999 szeptember métlődésekre maga, a szerző utal, illetőleg az elbeszélő, aki minden alkalmat megragad, hogy archetipikus városként láttassa krónikája tárgyát. Olyan értelemben Monarchia-város Fiume-Rijeka, hogy benne nemcsak lecsapódnak a Monarchia eseményei, nem egyszerűen reprodukál, hanem részint maga is létrehozza az ellentéteket, mintegy értelmezi a Monarchia-szerte fellángoló nemzeti/nemzetiségi küzdelmeket, e küzdelmek beszédmódját szembesíti a városban létező más beszédmódokkal. Részint a városban keletkező monológok születéséről ad hírt, miként válik megvetetté a dialógusra való hajlandóság (vő. erről az első és a másodgenerációs Carlo, illetőleg Fumulo vitáját), és ennek révén miként veszti el archetipikus vonásait a város, lesz különféle nacionalizmusoknak pusztán színtere. Az 1947-ben végződő regény befejező lapjain már szinte mi sem emlékeztet a polifóniára, a szerelmesek szólamai is menthetetlenül és végleg elválnak egymástól. Az elégikus befejezés nem egy korszak lezárultát jelzi, hanem egy életrend visszavonhatatlan megszűntét. Nem a Monarchia öröksége vész el, az korábban megszűnt már, hanem a város veszíti el arculatát oly módon, hogy messze nem lehetünk bizonyosak afelől, miszerint az erőszakosan betörő új jobb lesz a réginél. Itt érhető talán a leginkább tetten Fabrionak, az írónak kívülállása, az elbeszélést átengedi a regény narrátorainak, a beiktatott dokumentumoknak, tudósításoknak, a mű szereplői meglehetősen gyakran nyilvánítják ki érzelmeiket, ám Fabrio, annak ellenére, hogy kétségtelenül horvát regényt írt, nem kapható rajta, hogy túlságosan közel lenne egyik-másik szereplőjéhez. Talán a fiumei családalapító Carloval látszik a leginkább rokonszenvezni, de az előadást nem árnyékolja be egyik-másik nacionalizmus favorizálása, ugyanakkor olyanféle nosztalgia sem jellemzi, mint néhány Galícia-regényt, amelyben a művészi virágkorként elkönyvelt szecesszió lesz - Babits Mihály szavait kölcsön kérve - „lélekbeli élmény”-nyé. A művészet, ezen belül az irodalom jórészt a regényen kívül marad, D’Annunzio is inkább önjelölt történelmi személyiségként jelenik meg, egy Fiume-regényben igazán indokolhatóan, és inkább a D’Annunzio-recepció századfordulós sajátosságára derül fény: nevezetesen arra, hogy az élet beleértődik az életműbe, és így a viharos szerelmekben gazdag D’Annunzio-élet felől olvasódik az életmű. Itt ismét azt mondhatom, hogy a századfordulós művész/művészetfelfogást tekintve igazán indokolhatóan. A nyelvi közelség csak erősíti azt a D’Annunzio-recepciót, amely a korszak magyar irodalmi tudatát vizsgálva, nálunk is számottévőnek mondható. Mindazonáltal Fabrio nem a szép látszatokba merülő szecessziós válságesztétika szerint formálja regényét, az még háttérként sem kap jelentősebb hangsúlyt, jóllehet a korszak horvát, olasz és magyar irodalma annak mentén is leírható. A többnyel
