Új Dunatáj, 1999 (4. évfolyam, 1-4. szám)
1999 / 3. szám - Fried István: "Az eredetiség alkotása..."
34 úl DuNATÁÍ ■ 1999 SZEPTEMBER dernséget” enged meg magának, hogy a világháború híreit hírlapi tudósítások formájában közli, egyebekben szinte a zolai naturalizmus visszafogottabb változatát adja, parasztszereplőinek természetes érzékiségét azonban hangsúlyozva. A cím, illetőleg a regényegészt meghatározó embléma nemcsak a didakszisnak, a ideológiának kedvez, nem is szólva a moralitásról, hanem a monologikus regényfelfogásnak is, a regényíróé az uralkodó, az egyetlen lényeges szólam, a kulturális örökség kritikátlan követése ennek eredménye. így hát nemigen várható el Jarostól, hogy valamely polifon regényváltozat adaptálására vállalkozzék.1 Az ezeréves méh írásával párhuzamosan vagy azt olykor megelőzve a lengyel irodalom Galíciára visszaemlékező, azt megidéző regényei az osztrák-(magyar)lengyel együttélésnek lényegesen differenciáltabb képét adták. Olyannyira, hogy Claudio Magrisnak az osztrák irodalom Habsburg-mítosza nyomába eredő megállapításait a lengyel úgynevezett Galícia-irodalomra kezdték alkalmazni. Az 1960-1990 között virult-viruló lengyel regények Ferenc József-képe mintegy azokra az archaikus-mitikus elképzelésekre, sőt, képzetekre emlékeztet, amelyek E. M. Meletyinszkij vagy éppen C. Lévy-Strauss mítoszpoétikai vagy a mítosz struktúráját bemutató műveiből ismerősek. Számomra azok a fölismerések a lényegesek (mint például A. Kus'niewicz A Két Szicília királya vagy Holt nyelvek órája regényében), amelyek egy hajdan kialakult, mára hagyományként artikulálódó közös Monarchia-szöveget tételeznek, mind a szellemi, mind a tárgyi kultúrát tekintve, a kulturális szokásoktól, olvasmányoktól, képzőművészeti élményektől a vasárnap délelőtti térzenékig, a garnizonoknak a városképhez tartozó világától (már a Híd a Drinán című Andric-regényben is jelen van) a többnyelvűség, a szecessziós világérzékelés közösségéig. Ez a Monarchia-„kontinens” tanúsítja, hogy „az analóg képzetek az irodalmi szövegekben »modellképző«-ként hatnak, olyan világ leltárát mutatják föl, amelynek révén a szövegen kívüli valóság szövegvilággá formálódik.”2 Nem pusztán a regényekben előforduló nevek (köztudomású a Monarchia tisztikarának poliglott volta), helynevek vagy éppen másnyelvű töredékmondatok jelzik ennek az irodalmi világnak sokszerűségét, az egykori Galícia meghatározó tulajdonságát. S ha viszonylag csekély a közvetlen magyar vonatkozások száma3, a magyar vonatkozás mégis, természetszerűleg beleértendő abba a Monarchia-kavalkádba, amely a századfordulón jött, jöhetett (csak) létre, és amely a polikulturalitást életformaként tudatosította. A Galícia-irodalom állandóan visszatér az uralkodó személyén kívül a leginkább „polifon” jelenségekre, a Monarchia bürokráciájára és hadseregére. Nem egy Galícia-regényben bukkan föl a Monarchia „zenei zsargon”-ja, az operett, amelynek tematikai körében és zenéjében Johann