Új Dunatáj, 1999 (4. évfolyam, 1-4. szám)
1999 / 2. szám - Töttős Gábor: Szakály Ferenc: Ami Tolna vármegye középkori okleveleiből megmaradt
74 Úr Dunatát • 1999. június tapasztalati úton jelölték ki. Sokszor emlegetett tény, hogy a mezővárossá fejlődött Csernyédnek még iskolája is volt, igaz erre csupán egy bűnügyből következtethetünk: megint a cseppben a tenger. Szakály azok közé az előzékeny tudósok közé tartozik, akik mindent megtesznek az olvasók érdekében. Előbb a megye időbeli és működésbeli lényegét mutatja be a kézikönyvek segítségével, majd eloszlatja a szervezet népnyúzó mivoltáról kialakult tévhitet és világossá teszi, hogy „a nemesi vármegye az adott területen élő nemesek közti pereskedés (első) fóruma volt” és így „hitünk szerint a Mohács előtti magyar jogrendszer a maga korában és szintjén meglehetős jogbiztonságot kínált az ország nemes - és talán nem nemes - lakossága számára”. Amit a középkori Tolna vármegyéről tudni lehet címmel az egyik legérdekfeszítőbb fejezetben előbb térképpel és szóval körülhatárolja a megyét, a legújabb szakirodalmi kutatások tanulságait néhány tömör mondatba sűrítve megállapítja, hogy a mainál negyvenhárom százalékkal nagyobb akkori megye „az ország legsűrűbben lakott és legmódosabb területei közé tartozott”, mert népsűrűségében a harmadik, adóösszegben pedig a negyedik volt az országban. Szól külön a legjelentősebb családokról, a megyei törvényszék ülésezési helyeiről, számos történeti intimitást felvillantva a tisztviselők és a tisztségviselők jellemzőiről. Ezután a fő- és alispánok, valamint az országgyűlési követek gondosan összeállított és visszakereshetően adatolt névsora, majd a szolgabírák, esküdtek és vármegyei megbízottak közös lajstroma. Ez is célszerűségi szempontból van együtt, mivel egyrészt „mutatkoznak átfedések”, másrészt „azok az esküdtek, akik erre alkalmasnak mutatkoztak, előbb-utóbb bekerültek a szolgabírák közé..., az esküdtséget akár a szolgabíróságra való gyakorlati felkészülésként is felfoghatjuk”. Azt is kimutatja, hogy a kisnemesség körében már ekkor fontos jövedelmi tényező lehetett a megyeihivatal-viselés. S ezzel egyszeriben, mintegy varázsütésre megéled az addig csupán furcsa neveket ránk hagyó kor, amelynek utójátékát a kitekintésben kapja meg az olvasó. Némi feddő humor is fölcsillan a sorok között, amikor Szakály Ferenc megállapítja, hogy „a vármegyei jelentés vagy pátens kibocsátása jócskán a mai közigazgatási gyakorlatban bevett harmincnapos válaszadási határidőn belül maradt”. A következő fejezet A középkori Tolna vármegye kiadványai (1314-1525) és a hozzá intézett felsőbb ségi megkeresések (1319-1521) címmel előbb a regesztában közreadott oklevelek röviden annotált jegyzékét adja, majd táblázatban azok időbeli szóródását mutatja be. Ebből világosan kiderül, hogy a fennmaradás meglehetősen rapszodikus, mert az 1326-1350 közti negyedszázadból például több élte túl az idők viharát, mint a százötven évvel későbbi hasonló időszakból. (Ez egyúttal