Új Dunatáj, 1999 (4. évfolyam, 1-4. szám)
1999 / 2. szám - Rákosi Marianna: A Szomorú béres a "szürke pokolban"
52 Út Dunatát • 1999. június őket.” Az ember az idő mozgásában bolyongva elrohan az időtlenség mellett, és csak amikor megállva rádöbben, akkor válik láthatóvá/látóvá/szólíthatóvá az adott dialógus lehetőségében rejlő időtávlat. A dialógusban a megszólítás és megszólítottság szóhoz kötöttsége már rögzített tér-, és időkoordinátákkal rendelkező, a jelenben lezajló folyamat, amely azonban a másik ember megtalálásával az időtlenség végtelen talajából emelkedő és táplálkozó örök jelen tudósítója. A dialógus megszűnése mint be nem teljesült párbeszéd, jelentheti a jelen gyökértelenítését, halottá tételét, és mint megvalósult dialógus, jelentheti a jelen humusszá poriadását, amely az új gyökerek fejlődését is lehetővé teszi. A vers zárásában („Mint ezredévek mélyiből / tekint reá vissza a férfi, / mint kék égre a vízbefúló, / ki már kiáltani se tud”.) a pillanattá sűrített, láthatóvá tett időtlenség visszacsúszik a folytonosságba, láthatatlanná válik; a dialógus lehetősége megszűnt létezni. A Sarjürendek „Nem ily dalra készültem” kijelentésében a „dal” átadásának/fogadásának eredménytelensége jelenik meg, melynek a költő csakúgy „oka” lehet, mint a világ. De felelőssége miatt nem hallgathat, hiszen személye a némák hangjává szublimálódik, individuális menekülési lehetőség nincs: „elpusztulok, ha távol maradok” (Napló). A beszéd és a hallgatás kettőssége és szüntelen feszültsége: a pusztulás/pusztítás elleni szó hiábavalóságának érzése és a céltalanságából adódó kivonulás-kényszer, ugyanakkor a vállalt felelősség tehetetlenségi nyomatékának dichotómiája Illyésnél is az egész költői életművön végigkövethető. Ezért jelentkezik egyrészt az azonosulási szándék: „De eljött, de itt van és így is / a mi korunk” (Élnifogsz, élni)\ másrészt az azonosulással szemben megmutatkozó fenntartásai: a gyász utáni remény szégyene (Álla világ), amely elől az ész vigaszához fordul: a kor alakítható (A Duna fiaihoz, Élni fogsz, élni, A békeszerzőkhöz). A prófétaság megélése jelentkezhet többek között úgy mint sorsakarat (végzet, kárhozat), mint elfogadott/átélt léthelyzet, és úgy is mint szerep. Ezek a stációk működhetnek dominánsan vagy váltott dominanciával. Életútjának utolsó periódusában egyre többször jelenik meg írásaiban a szerep szó. Az emberi gyűlölködés ( Temetés távolabbról) és az Istentől való elhagyatottság aurájában (aurátlanságában) hirdetni, a kétségekkel küzdő emberszámára már csak szerep. Hiszen abban a pillanatban amikor a kinti üresség „a” valósággá válik, amiben élni kell, a próféta szenvedélye és belső kényszere a valóság szakadékéba zuhan, a megmaradt leple pedig már csak a szereppé hiányosuk keret. Ekkor már a prófétaság nem sorsbeteljesítő cselekvés, nem is szenvedéllyel átélt morál-feladat, hanem a szolgálat fásultsága, automatizmusa. Az örök szembenézés és a válasz hiányának negációja, ugyanakkor a való élet eleven realizmusa (háború, ellentétek) egy végig-
