Új Dunatáj, 1999 (4. évfolyam, 1-4. szám)

1999 / 2. szám - Rákosi Marianna: A Szomorú béres a "szürke pokolban"

Rákosi Marianna • A Szomorú béres a „szürke pokolban’43

A szempontfogalmak vizsgálata által kirajzolódó kapcsolódási horizontok: A valóság szilárd (vagy szilárdnak hitt) pontjai a technika fejlődésével, az információmennyiség áttekinthetetlenné szörnyesedésével fokozatosan szublimálódtak. „Az egész társadalom atomizálódásban szenved, amelynek a költészet is csak egy jelensége” - írja Illyés Gyula. Az elidegenedésből fakadó folyamatos partnervesztés: elszakadás Istentől, a tárgyaktól és az emberektől, a káoszosodás jeleivel, jelenségeivel tör rá az emberiségre. Az idő mint ontológiai, mint individuális és mint történelmi problematika központi fogalommá lényegesül. Mindezen jelenségek és élettapasztalatok átformálják a nyelvi formákat, a kifejezés új formáit keresik. Az „avantgarde érthetetlenség” vádjára Illyés a következőt válaszolja: „A nyelv, amely a világ sorsát intézi, absztraktabb, mint a költői.”

Az adott írói és költői viszonyulásban a problémákkal való szembesülés során megfogalmazódott kérdések és válaszpróbálkozások orientáló értékűek lehetnek a világban vagy a világgal szemben kialakított magatartásmodellek vizsgálatában.

Mit keres tehát a Szomorú béres a szürke pokolban?

Az igazságot. A valóság megismeréséből fakadó igazságot. „Létünkről nem álmot akarunk, hanem tényeket. A költők nem álmodozók.” A valóság tényeinek a gondolkodással és a művészi kifejezéssel való kapcsolódási lehetősége érdekli. A Jegyzetek a költészetről című tanulmányában felteszi a kérdést: mitől válik a vers verssé? Az igazságtól - válaszolja, az „igazság ugyanis megismerés”. Naplójában így fogalmaz: „De az igazság csak összeg a valóság számoszlopai alatt, s az összegezéshez előbb a számokat kell felírnom. Lépj elém világ, hogy számba vegyelek.” Füst Milán szerint viszont a művészet célja nem a valóság tükrözése, hanem mindenekelőtt a gyönyörködtetés. Ugyanakkor a költői látásmód a valóság elevenebb megjelenítéséhez járul hozzá, mivel fókuszálja azt, ami a külvilág jelenségszövevényeibe zárva nehezen megfigyelhető. A művészet vízióival, jelenéseivel, az élet öntudatra ébredésének/ébresztésének locusa lehet. A valóságot eltávolító megoldáskeresésének, Füst Milán „objektív lírájának” oka, hogy a külső világ megélt élmény helyett - annak elviselhetetlensége miatt - vizsgálandó tárgyként jelentkezik. Mindeközben a háttérben ott áll az állandó elfogadás-vágy, illetve az elfogadhatatlanságból származó élethiány. Az idegenség- és magányérzés következményeként Füst Milán kiépít egy külön világot. Azonban a csak a valós világban megvalósítható közösséghez tartozás fontossága, a közösség elsődlegessége nála is központi kérdés, amit a hiányérzés intenzitása is jelez. Füst Milán és a lét dialógusában a „hiány” fogalom megjelenésével - annak sajátos interiorizációjá-