Új Dunatáj, 1999 (4. évfolyam, 1-4. szám)

1999 / 2. szám - Rákosi Marianna: A Szomorú béres a "szürke pokolban"

44

Úr Dunatát • 1999. június

val - az ember ontológiai státuszára kérdez rá. Intencionális modelljében szükségszerűen két ellentétes konstellációban mutatkozó létvilág aplikálódik. Szinkronitását tekintve az explicit túlsúly a fogalmi szférában mutatkozik. Diakronikus szemléletben - a gondolatfolyamok közvetítő szerepéből adódóan - e szféra egyrészt megőrzi prioritását, másrészt kitüntetett szerepét el is veszíti, amennyiben kulcsként, eszközként funkcionál az implicit túlsúly, az emberek közötti szféra elsődlegességének kifejezésére.

Közös alap a fojtogatóan intenzív belső igazságérzet. A lényeges különbséget abban látom, hogy míg Illyés a valósághoz fordulva az igazság megtalálását, megismerését és érvényesítését célozza tevékenységével (ezzel prekoncepcionálisan létlehetőségét is a priori elfogadva), addig Füst Milán az érzéki világ beemelése, majd igazsággal töltése után, az igazság absztrakt kivetítésével tiltakozik.

Illyés a valósághoz és az irodalomhoz való viszonyáról vallva mintegy Füst Milánnal szemben fogalmazza meg szempontjait a nyelvi-poétikai eszközök számbavételekor: az auditív lehetőségek közül a retorikait tartja elsődlegesnek a zeneivel szemben; a vizuális lehetőségeknél a látványszerűt a látomásszerűvel szemben; az imaginativ lehetőségek esetén pedig a fogalmi szférát emeli ki a sejtető atmoszférikussággal szemben. Ebből fakad a sokat emlegetett „józansága”; ábrázoló, felfedező, értelmező lírája. Az 1933-as A tárgyilagosság lírája című tanulmányában a teremtés helyett a kommentálást, megnevezést tartotta a költő legfőbb feladatának. A valóság vállalójaként Illyésnél elevenen jelen van a külső világ. Ezen a ponton azonban felmerül a „hogyan?” problémája. Németh László 1929-ben jelentette meg a Nyugatban a Nehéz föld verseskötetről szóló tanulmányát. Ebben elemzi Illyés sokszínű versösztönét és verselési technikáját: a valóság konkrét elemeiből indul ki („vaskosan reális emlékkincs”), de legkonkrétebb képeinek is van némi „metafizikai nyilallása” (ezeket nevezi asszociatív útvesztőknek, mert nincs meg a szemléleti ballasztjuk, egymáshoz való viszonyukban, s nem a szemléleti tartalmukban élnek). Azonban van egy harmadik szakasz is, amikor az „Illyés lírában ez a második absztrakt korszak menekszik vissza a korábbi konkrét elemekhez”. Az, hogy nem a szimbólumokhoz, hanem az élet valóságához fordul, adja a hangjai fölött álló következetesség meglétét.

Az első szakasszal kapcsolatban fogalmazza meg Illyés, hogy a „költészet ott kezdődik, ahol a költő és a tárgy közt meghitt beszélgetés kezdődik”. A Nehézföldhon a beszélgetőtárs a természet: „Engedd, hogy mentemben / menjek füvei, fával, vízzel beszégetve”. Ez már eltér a rousseau-i, de akár az ortegai természetfelfogástól is, és leginkább a buberi természetfogalmat vetíti elénk, ahol a kölcsönös