Új Dunatáj, 1999 (4. évfolyam, 1-4. szám)
1999 / 2. szám - Győrki Edina: Illyés Rónay-tükörben
34 Út Dunatát • 1999. túnius at, a »Mors bona, nihil aliud«-ot, vagy a tömörségében talán legrendítőbbet, a »Mohács«-ot. Álarc... Mindig az volt az érzésem, hogy Illyés Gyula egy kicsit »álarc« mögül beszél. Sokan azt mondták rá: hideg. Az ész álarca a szíven? Lehet, - de ez a szív most ledobott minden álarcot. Nem, Illyés verse most sem tűzgörgeteg, szikraeső, lávaömlés; igazán nem ez a természet; hangja sem ez. ...ez a líra átforrósodott, fönntartás nélkül, velünk egy módon emberi lett. A költő - a versben - nem »distancírozza« többé magát az élménytől (hogy ezt a nem valami szép szót használjam); mindenestül átadja magát neki. S mindenestül átadja nekünk. Amiről ír, eddigi költészetében most lett a leginkább »magánügy«; s ugyanakkor most lett a »legáltalánosabban emberi«, a leginkább közügy. Olyan hőfoka van, hogy egyszerűen leolvadt róla minden álarc... Az örök, nagy dolgokat csak a lázas romantika, és az áradó fiatalság (s nem egy-e a kettő?) keresi a fellegek közt, vagy rajtuk is túl. De a férfi higgadtabb értelme, mélyebb szíve, élesebb szeme tudja, érzi, látja, hogy ezek a nagy, örök dolgok itt vannak velünk, a közvetlen közelünkben, munkáinkban és napjainkban. Kergethetjük a mindenség zúgó szeleiben - de ki éri utói a szelet? s hová lesz a gyönyörű vers, melyet a víz hátára írunk? De állj meg és hajolj le: nézd meg ezt a „szálat, de igazán és egészen, azzal a figyelemmel, amelyet megérdemel, - ha jól nézed, ebben valóban benne van a minden. Tudom, hogy ez ellenkezik mindenféle komoly meghatározással. Mégis megkockáztatom: ez a klasszicizmus. Amikor a költő megtalálja a dolgok igazi, a dolgok látszatánál mérhetetlenül nagyobb és mélyebb értelmét. Nem a bölcsész világmagyarázó becsvágyával, nem az igazságkutató mázsás eszméket emlegető nehézkességével...; hanem a természetes dolgok magától értetődő természetességével. És egyszerűségével. Erre gondoltam többek között, amikor az imént leírtam Illyés Gyula új verseiről ezt a szót: klasszikus. Arra, hogy minden költészet; csak bele kell nőnünk a világ költészetébe. Meg kell érnünk odáig, hogy »ne az énekes szülje a dalt«, hanem »a dal szülje énekesét« - hogy a költő mintegy lemondjon arról a becsvágyáról, hogy ő maga legyen a költő: hagyja szólni magán át a világot. Ehhez nagy alázat is kell a világ szépsége, értelemmel, szépséggel teljessége iránt. S nagy fegyelem is. Lemondani arról, hogy én legyek az a nagy virtuóz, aki »megoldja« a dolgokat; átadni magamat szerényen hangszerül a világnak. Paradoxul hangzik, de így van: sosem lesz olyan »egyéni« hangja a költőnek, mit amikor hagyja, hogy a világ játsszék a húrjain. Ezt hallom: Illyés hangszerén a világ énekét, ahogy a »Kézfogások«-at olvasom. S ezt érzem:
