Új Dunatáj, 1999 (4. évfolyam, 1-4. szám)
1999 / 2. szám - Győrki Edina: Illyés Rónay-tükörben
Györki Edina • Illyés Rónay-tükörben 33 telme költői fejlődésében. Egy bizonyos: sosem volt könnyen megfogható, egyértelmű költő. Mikor az ember azt hitte: most megragadta - egyszeriben arra eszmélt, hogy már el is vesztette: megint kisiklott a kezéből, elillant azon a hátsó ajtón, amelyet mindig nyitva hagyott. Nem tudom, volt-e költőnk, akinek útját közvetlen közelről nézve következetlenebbnek éreztük volna. Néha úgy tetszett: saját magával is bújócskát játszik. Csakhogy Illyésnek épp ez a látszólagos következetlenség a következetessége; ez a hűtlenség a hűsége. Hűtlenség a felszín dolgait illetőleg, hogy annál szivósabban őrizze magában a maga belső igazához való hűséget. Most, a »Kézfogások« felől, a »hegyről« visszatekintve a pályára, mely egyszerre megkapja a maga távlatát, mindez érthető és világos lesz. Beszéljünk egy kicsit erről a »hegyről«. Idézőjelbe teszem a szót, hogy érzékeltessem: kettős értelme van itt. Valóság is, szimbólum is. Az egész köteten átvonul az »igazi« hegynek, a tihanyinak a hangulata... de aki ezt a kötetet írta, lélekben, költői emberségében is fölért a maga »hegyére«. S ez nem valaminő mord magányt jelent. Nem is csak kettős idillt. Ezt jelenti: Megyek szöllők kis útjain: / ne találkozzam senkivel; / soha nem voltunk ily közel / egymáshoz embertársaim! Nagy dolog, amikor egy ember, egy költő úgy tud beszélni, hogy szavával az Ember beszél. Ezt érzem a »Kézfogások« verseiben: az Ember szavát. Ezzel egyúttal azt is mondtam, hogy (nem irodalomtörténeti, hanem esztétikai értelemben) - klasszikus... A hegy magas hely. Messzire látni róla. Távlata van; a hegyről nyíló panorámában valahogyan igazában a helyükön vannak dolgok, mert arányosak. Ez a tihanyi hegytetőről, és a maga »belső« hegytetejéről széttekintő költői szem pontosan és arányosan lát. Perspektívája sosem téves; képén nincsenek elrajzolások. Valahogyan a világ dolgainak arányos igazságát érzem a verseiben. Aki hegyen áll, ahhoz egy arasszal közelebb vannak a csillagok is. A csillagok közelében pedig emberemlékezet óta (s ez rettenetesen régi) előbb-utóbb fölvetődik az emberben a kérdés: miért? honnan? hová? A »hegy« kettős hullámverésben áll. Nemcsak lábánál »tikk-takkolnak« a Balaton habjai. Csúcsa fölött egy másik áradat hömpölyög: egy »másfajta idő«, a mi »folyékony időnk« fölött... sem többről, sem kevesebbről nincs itt szó, mint Illyés Gyula költészetének új témájáról: magának a létnek a kérdéséről... Kezdődik a nagy dráma: mikor a lazuló csontokból, ereszkedő sejtekből már szökni készül az élet ereje, az ember pedig utánakap, visszarántja, marasztalná, kérleli, birkózik vele. Hány és hány költő megírta már, hány és hány nagy vers vallotta már világgá a »bizony ma már, hogy izmaim lazulnak« megrendülését, megbékélését, lázongását, rezignációját és pánikját! Illyéséit odatehetjük a Kosztolányi, a Babits költeményei mellé. Az »Elmúltam harminc«-