Új Dunatáj, 1999 (4. évfolyam, 1-4. szám)

1999 / 2. szám - Győrki Edina: Illyés Rónay-tükörben

28

Út Dunatát • 1999. túnius

nak, sírva-pattogva égő rőzse csípős füstjének ízeivel ható lírává érett..., férfi néz szét a kifosztott vidéken, s nem a táj ringatja: fölébe került, s önnön lelkén át nézi a tájat...; ez a költő minden idegszálával a valóságban él, s ha van kortársai között, aki realizmusra hivatott: ő hivatott rá.” Azonban van a képeiben valami alig megfogható, megfogalmazható többlet - „ez a világ még lágy, csak az imént született tárgyakká, még közel van a csodához, tele van rejtelmes, szokatlan, de valóságos kapcsolatokkal, a születés előtti önfeledt gomolygás, a mindenség roppant anyaméhében szunnyadás boldog hamvasságával.”

„Keménység és lágyság: a férfikorába lépő Illyés költészetének a kettő utánozhatatlan - s utánzóinál oly sikertelen vegyülete ad különös varázst. Ez ad a Három öreg-nek meg az Ijjúság-nak is. 1931 és 1932: az új magyar líra nagy évei, friss színekkel, új műfajokkal; valami új klasszicizmus van a levegőben, s a költők szava a beteljesült ifjúság örömével, üdén és fényesen árad. A költők vallani kezdenek, engednek elődeik feszességéből; közvetlenebbek, beszédesebbek, fölfedezik emlékeiket és a világot. Azon frissiben ömlik belőlük a vers, mindenről, amit látnak, amire emlékeznek. Egészen újszerű, ahogyan az élettel és a világgal szembenállnak... De hol itt a klasszikus mérték és fegyelem? Ez a hirtelen ömlés veszélyes: meghígítja a verset és lomposságra, henyeségre csábít. A vers közvetlenül az életből fakad, s alig emelkedik föl, élet s vers közt nincs ott az a jótékony közeg, amelyen az élmény úgy fúrja át magát, hogy közben megtisztul és megkeményszik; s a forma is készen áll... Az Ifjúság-ban éppen ez a felejthetetlen, - de hiszen itt csak emlékezik a költő! Talán soha többé nem ömlik Illyésből a líra ezzel a patakvíztisztasággal.”

Az 1935-ös Szálló egek alatt című kötetben Rónay szerint az „ígéret elsikkadt... a líra édes ömlése elapadt, a boldog pillanatoknak vége. Remek képek, szabályokba törő strófák; s közben a felhígulás mind veszedelmesebb; mintha a költő elfeledkezett volna a magas igényekről... Egyre erősebb szavakkal vállalja a népet, s egyre kopárabb lesz... Lelapul a földhöz, a szűkös valóhoz, megfakul, megkopik. Szegényebb lett benne a világ... A dolgok félszegen állnak körülötte, »várják, hogy versbe lépjenek.« De ez a vers sokszor laposabb próza, mint az első kötetek prózába hajló szabadversei. Elérünk a Rend a romokban gyakran már kietlen jambus-rengetegébe... A hang soha nem volt még ilyen keserű; ez már igazi férfi-fanyarság... A forma egyhangú, és - valljuk meg: - unalmas... Egy magában beszélő, kiábrándult, kesernyés költő hangját halljuk. De a kötet vége egyszerre fölemelkedik... Ami a Nehézföld óta készül, itt kirobban, egy csak Vörösmartyéhoz mérhető férfilíra teljességével. Az olyan versekre gondolunk, mint a Kőasztal, madárka, este, a