Új Dunatáj, 1998 (3. évfolyam, 1-4. szám)

1998 / 1. szám - Mészöly Miklós: A mesterségről

6

Új Dunatáj 1998. március

fásra (egy példa) elálltak az öngyilkosságtól. Ugyanis lehet közömbösen lelkesedni az emberért, lehet elszántan idealizálni, de lehet érdektelen kétségbeesni is miatta, s pokolra vinni. Az utóbbi - az érdekeltség - mindenesetre kedveli az aggódás végleteit. Nem valószínű, hogy az igazság kizárólag az aggódás végleteibe menekül. De a sodrony, amit az ilyen végletek kifeszítenek, túlontúl ismerős. Ez az, amin többnyire egyensúlyozunk.

Az egyensúlyt megírni egyszer? Persze, az kellene. De vajon lehet-e anélkül, hogy előbb vagy egyidejűleg - folyton - ne igyekezzünk művészetbe száműzni a démonit, éppen azért, hogy a mindennapok színpada - ha csupán átmenetileg is, de amennyire lehet - az elviselhető drámák és érzések színpadán maradjon? Nem is szereném hinni másképp, csak így - hogy a legnapsütöttebb amfiteátrumban is mindig, Oidipuszokat és Elektrákat fog követelni magának az egyensúlyra képes ember, hogy így tegye próbára kivívott egészségét.

4. Keveset írok? Ebbe talán az az elfogult meggyőződésem is belejátszik, hogy minden téma hasonlít, s ugyanarra válaszol, ha mélyebben megforgatjuk. S ez legalábbis ökonómiát tanácsol. Másrészt, a tárgyak és eszközök, a tények, információk és események szériasokasága - úgy érzem - egyre jelképiesebben ébreszt vágyat a kiszűrés, a lényegre csökkentés, a szellemi-művészeti kézművesség tartózkodása iránt.

5. Talán az eddigiekből is világos, hogy az irodalom (a művészet általában) minden lehet, csak tételes nem. Az író mindig a tételesség mögé szeretne belátni. így akarva-akaratlan „romantikus” lesz, mert sosem gyakorlatias, amit ajánl: a köznapi beláthatóság és elviselhetőség határain túlra feszíti a sodronyait. És még a „legrealistább”, a „legobjektívabb” mű is ezt kényetelen tenni, ha nem elégszik meg a felülettel, hanem az összefüggések is érdeklik. S vajon elképzelhető, hogy az igazi öszszefüggések valaha is nélkülözzék az életszerű bizonytalanság, a konkrét többértelműség líráját? A természethez is ez vonz a legelemibben; a szabályos szabálytalanság költői fölénye. Amit fontos volna észben s szem előtt tartani: imaginárius pontosságra és világosságra törekvés egyrészt; „romantikus” szigorúság és megértés másrészt.

6. írás közben mindig akkor kapok erőre, ha olyasmiről beszélek, olyasmire próbálok utalni, amiről alig vagy semmit se tudok. Csábító lenne - legalábbis magánhasználatra - azt a következtetést levonni ebből, hogy a művészet eleve „bizonytalanra megy”. Ha tudom, már nem szívesen írom. Persze, azért muszáj. Sajnos. Pedig az volna gyönyörű, ha írás közben szótól szóig, mondattó mondatig - mint a zseblámpafény - világíthatnánk magunknak, és így érhetnénk tetten, ami éppen a mi tettenérésünktől lesz azzá, ami. Okosságunk, elfogultságaink, rögesz-