Új Dunatáj, 1998 (3. évfolyam, 1-4. szám)
1998 / 1. szám - Mészöly Miklós: A mesterségről
Mészöly Miklós • A mesterségről 7 méink, hiteink, túlbuzgó képzeletünk azonban reflektorral világítják előre az utat. Jóistenné kell lennünk, menthetetlenül. Csinálnunk kell a világot, s nem tettenérnünk. Nem szégyenlem, vakációra vágyom. Tiszta tudattal lenni, emléktelenül; s kicsit tartósabban a pillanatnál. És erre visszaemlékezni (ezt rögzíteni), párhuzamba állítva előzetes okosságommal és elfogultságommal. Realistának és objektívnek lenni végre - már amennyire lehet. Zseblámpával szubjektivizálni, nem reflektorral. Szerénynek lenni. 7. Közbevetőleg, a nyelvről, helyesebben, a nyelvünkről. A kötőszavak, határozószók (most csak beszéljünk erről), agyonlucskosítják a prózánkat. Szívesebben feszitól valamiről, mint felidézzük. S itt van némi összefüggés. A felidézés - nem grammatikailag, hanem a hatás- és időélmény szempontjából - csak jelen időt ismer. Az így értelmezett jelen időnek pedig csak nagyon módjával van szüksége kötő- és határozószókra. A maguk elkerülhetetlen helyén kell hangsúlyt adni nekik. (Persze, célzatos bőségükkel is lehet a felidézés jelen idejét szolgálni - Faulkner -, de ez más bravúr. Itt a monotónia kelti azt a hatást, hogy amit agyonhasznál, éppen az nincs jelen; s éppen akkor lesz hangsúlyosan jelen, ha elmarad.) Mégis, prózánknak az előbbi terápiára volna szüksége: nem „hol volt, hol nem volt” - egyszerű volt. Vagyis: van. A másik: azt hiszem, a bizonytalanság árnyalatai azok, ami miatt érdemes magyarul írni. Grammatikai-stilisztikai adottságainkkal a megcélzott megjelölésen túl mindig másra is tudunk utalni (ha akarunk). Minden gazdagságunk ebben van: a logikus, konkrét, masszív - a félreérthetetlen többértelműségben. Ez - mondjuk - „gallul” szörnyen hangzik; s főképp nem érdem. De mennyire rímel például a természettudományos felismeréssel, hogy a valóság - mélyebb dimenziókban - már csak pontos többértelműséggel ragadható meg. A fény hullám is, korpuszkula is? Érd tetten egyszerre mindkettőt! Az átlagosnál jobban, valami ilyesmire képes a nyelvünk. 8. Formai problémákkal nem nagyon szoktam bajlódni; legföljebb utólag, tanulságképpen. A forma latolgatásánál fontosabbnak érzem a rációval nem fékezett őszinteséget. A hiteles és meggyőző forma az őszinteség ajándéka: esetleges, és mégis törvényszerű. Talán ezt az őszinteséget nevezhetnénk hiteles víziónak. Azt hittem, ha nincs spontán vízió, az írók akkor szoktak túl nagy jelentőséget tulajdonítani a formának. A vízió az elsődleges, az szabja meg a törvényeket. Istennek is a világ víziója lehetett elsősorban fontos, s nem az, hogy a teremtést beleszorítsa a hat nap matematikájába. Ez az egyik. A másik: az atmoszféra problémája. Egészen mást jelent ma, mint pl. az előző században. A funkciója is más. Nem ráadásszerű többlete az ábrázolásnak, hanem a lényeg jelentkezik benne. Ami ma lényeg a számunkra, egyre kevésbé írható le vagy
