Új Dunatáj, 1998 (3. évfolyam, 1-4. szám)
1998 / 1. szám - Töttős Gábor: 1848/49 emlékei Tolna megye irodalmában
70 Új Dunatáj 1998. március Nyerít a szürke paripa, el kell mennünk háborúba; az isten is megáld ezér’! Perczel Móricz lesz a vezér! Eötvös Károly tartotta fenn azt a hagyományt, amely hűen tükrözi a korabeli érzelmek hevességét, de egyúttal a későbbi, császár elleni összeesküvés vértanújának, Gasparics Kiütnek alakját is jól megvilágítja: Perczel Mór „Nemcsak verekedni tudott, hanem hadsereget toborzani, összeállítani s fölszerelni is. Kettőt állított öszsze. Az elsőt 1848. szeptemberében. Ezt nevezte Zrínyi-csapatnak. A másodikat 1849. év tavaszán az orosz betörés ellen. Erélye, vakmerősége, rajongó lelkesülése oly erős volt, hogy hozzá senki sem hasonlított. A mesés napkelet hősei rajongtak úgy vallásukért s küzdöttek, véreztek s éltek-haltak úgy hitükért, mint ő a szabadságért s hazánk függetlenségéért. Rajongását be tudta oltani híveibe is. Midőn második seregét túl a Dunán öszszetoborzotta: egy franciskánus barát volt toborzó segítsége. A keresztes háborúk nem ismertekrajongóbb barátot. Gasparich Kilit volt a barát neve. 1854-ben akasztották fel Pozsonyban. Mikor ez Zalában toborzott önkényteseket Perczel részére, azt mondta a hallgatóknak: - Két fiát küldte hozzánk az isten. Az egyik volt Jézus Krisztus minden nemzet számára, a másik volt Perczel Móricz a magyar nemzet számára. Most elviszlek benneteket ehhez, azután majd amahhoz.” A lelkesedés másokból sem hiányzott. Az akkor tizenegyedik évében járó Tolnai Lajos, Györköny szülötte, de ekkor Gyönk lakója, Sötét világ című önéletrajzában nemcsak saját alakját örökíti meg, hanem a hangulatot is visszaadja. Miután értesültek a horvátok közeledtéről, az egész mezőváros fölkerekedett - legalábbis a fegyverforgató férfiak. „Láttam, hogy apám hol elsápad, hol kipirul, hol vastagabb, majd vékonyabb ruhát ölt magára, s egyáltalán útra készül. - Bolond vénember! - akarta anyám apámnak kedvét szegni. Ami azonban nem ment. - Csak nem gondolod, hogy te is elmégysz, Sándor? - De el bizony, Juli. Utolsó csepp vérem is a hazámé. - Itt maradok én meg a gyerekekkel? Ugye? - Isten minden árvának gondját viseli. Én itthon nem maradhatok. Úgyis azt hányod, hogy énnekem már lement, nekem hivatalom többé sose lesz, hogy aki egyszer bukott, annak vége, az csak feküdjék a part alá, amelyik szakadni akar; hát én mehetek. - Apám - fúrtam oda orcámat az apámhoz -, ugye mehetek én is? - Nem bánom, fiam, nem bánom. Tízesztendős vagy, ép, egészséges. Ilyenkor nem nézik a keresztlevelet.” Tolnai Lajos aztán mégsem jutott el a csatába, csupán a visszatérőket látta: „Ó, milyen dalolva, kiabálva jöttek a szekszárdiak, a tolnaiak, a földváriak. (...) Ekkor hallottam, hogyan történt az egész ozorai csata; hogy rakták le a horvátok a fegy
