Új Dunatáj, 1998 (3. évfolyam, 1-4. szám)
1998 / 4. szám - SZEMLE - Szőts Zoltán: Pfeiffer János: Egyházaskozár története
emberi szemmel való látás. Ennek megjelenési formái az adott valósághoz fűződő különböző érzelmi viszonyokat jelölik: Holló őrnagy csak „körülnézett” az akasztás helyszínén, és visszament a parancsnokságra; az anya közvetlenül kivégzése előtt „égő szemmel nézte” a kislányt, aki „kikukucskált” rá a teherautó alól, ahová időközben bemászott; az akasztás után a gyermek „szemmel kísérte” a halott test lengő mozgását, később Friedrich doktor „belenézett a Leica lencséjébe”, és végül - idézzük ismét - a kislány „tündöklő szemmel bámult a Leicába”. A motívumok két irányban elinduló köre itt ér össze. A rendkívüli léthelyzet „attitűd-képlete” áll előttünk e motívumpár vizsgálata nyomán: elhárító-közönyös, fájdalmas-szenvedő, cinikus-kegyetlen és ártatlan-tiszta magatartások feszülnek a szövegvilágban egymásnak, a szituáció pedig a tragédia bekövetkezte után végül a gyermeki ártatlanság váratlan és akaratlan, mégis talán szükségszerű beszennyezésébe torkollik. A fényképezőgép látványa a kislányban egy pillanat alatt feledteti az iménti, meg nem értett eseményt - a technikai eszköz, a gép felülkerekedett az életen. Ez a pillanat kegyetlenségével már az abszurditás irányába mozdítja el gondolkodásunkat: a befogadóban élet és halál elveszti „megszokott” dimenzióját, és egy irracionális, képtelen világ sejtése kezd benne körvonalazódni. A viszonylat-hálót további szálakkal szövi sűrűbbre Örkény. így például a helyzet ambivalenciáját erősíti egy a szövegnek két egymástól távol eső mondatában összevillanó párhuzam. A novella közepén ezt olvassuk: „Amikor a fiatalasszony nyakára ráhurkolták a kötelet,...”. Majd jóval lejjebb Koszta tizedes „úgy állt, hogy észrevétesse az orvossal a nyakán pirosló duzzanatokat.” A nyak szónak tragikus és triviális szövegkörnyezetben való elhelyezése, illetve az interpretáció során történő összekapcsolása újfent groteszk hatást eredményez, és egyben rávilágít a két ember közti viszony lényegére is. - Egy világ választja el őket egymástól. A tizedes gesztusa a tragikus eseménnyel szembeni tökéletes közönyét fejezi ki. A történet szövedékét az elbeszélői nézőpont fogja szorosan egybe, amely tovább gazdagítja eddigi benyomásainkat. A narráció - többes szám első személyű, „kollektív” tudat mögé rejtve („a mieink”) - valójában egyetlen elbeszélő nézőpontjából folyik, akit passzív résztvevőként, azaz tanúként azonosíthatunk. A szereplőket mind kívülről láttatja, nem az ő nevükben beszél, nem válik a novella szereplőjévé. Egyetlen értékelő 12
