Új Dunatáj, 1998 (3. évfolyam, 1-4. szám)
1998 / 4. szám - SZEMLE - Szőts Zoltán: Pfeiffer János: Egyházaskozár története
ban tehát a „süllyedés” - a zárójelnek köszönhetően - keserű iróniával megformált emberi tragédiát jelent. - Amire többnyire valóban nincs magyarázat. A groteszk szerkezeten belül, mint ahogy ezt az előzőekben is láthattuk, találkozunk abszurd jelenségekkel is. Ilyennek tekinthetjük még, amikor a mű világában hiányzik az ok vagy a cél (A Sátán Füreden, Türelemjáték), cselekményelemek értelmetlen ismétlődésével találkozunk (Kereplő, Páternoszter), vagy a kommunikáció abszurd (Választék, In ourtime, Sokszor a legbonyolultabb..., Nincs semmi újság), illetve a hiperbolát viszi ad abszurdum az író (Megöregszünk). A tematikai és formai sokszínűség mélyén a figyelmes olvasó előbbutóbb felfedezi, hogy a szerző viszonya a megformált anyaghoz, az írói hang, a tónus, a szövegformálás módja, egyszóval a stílus a legtöbb esetben hasonló vonásokat mutat. A stílusalap az a tényezője e novelláknak, amely talán a legállandóbb ebben a kaleidoszkópszerű forgatagban. A legfeltűnőbb jelenség, amelybe lépten-nyomon beleütközünk, az író féktelen ironizáló, parodizáló kedve. Az irónia az ambivalencia megfelelője a stílus szintjén. Ennek az írói attitűdnek a (legtöbbször alig észrevehetően mérgezett) nyila gyakran közvetlenül az olvasóra irányul. A befogadóval való ironikus játék már a Használati utasításban megkezdődik. Utolsó mondata így hangzik: „Nincsenek buta emberek, csak rossz egypercesek!” A közmondásszerű mondatforma, az álszerénység rafinált rájátszás hiúságunkra. A bizalomba vonást szolgálják a továbbiakban a novellákban sűrűn felbukkanó felszólítások, tanácsok, bizonytalanságot színlelő kérdések vagy valamilyen szükségszerűséget állító kijelentések is, amelyeket aztán a figyelmes, gyakorlott, résen álló olvasó természetesen azonnal megkérdőjelez. A kötet második írása, az Arról, hogy mi a groteszk című folytatja a megkezdett beszédmódot. Első mondata így szól: „Szíveskedjék terpeszállásba állni, mélyen előrehajolni, s ebben a pozitúrában maradva, a két lába közt hátratekinteni. Köszönöm.” Az udvariassági formula igyekszik elfeledtetni velünk, hogy valójában csúfot űznek belőlünk, de a pejoratív-régies „pozitúra” szó rejtetten azt jelzi, hogy természetellenes testtartásról van szó. (Az irónia még nyilvánvalóbb, ha végiggondoljuk, hogy eközben mely testrészeink cseréltek egymással helyet, kerültek más pozícióba.) Ez8
