Új Dunatáj, 1998 (3. évfolyam, 1-4. szám)

1998 / 4. szám - SZEMLE - Szőts Zoltán: Pfeiffer János: Egyházaskozár története

meghallja ezt a szót: kalapács. Én ezzel a szöggel a fejemben írok olvasóimnak, akiknek fejében szintén ott a szög.” Az írói szándékot szemléltető kép maga is meghökkentően groteszk metafora. Ez a szemléleti ráhangolódás azonban alapvető feltétele annak, hogy beléphessünk abba az „alkalmi koordinátarendszer”-be, ami Örkény szerint a groteszk, amely „nem értelmezi a világot, hanem világot teremt.” Ez a világ persze sokszor nagyon is ismerős, aztán egyszercsak kibillent bennünket valami ebből a megszokottságból. Néha eleve szokatlan, torz, amit olvasunk, máskor irreális, fantasztikus, olykor pedig abszurd. Esetleg egyszerre mindegyik.

Az egypercesek gyakori jellegzetessége, hogy a groteszkben-abszurdban rejlő fantasztikumot az író igyekszik az olvasó számára hitelesíteni. A szándék talán az lehet, hogy elfogadtassa: ebben a formában is valóságos problémáról szól. Ennek eszköze a határozott, konkrét és a határozatlan kijelentések sajátos összekapcsolása. A novella terének meghatározása általában konkrét, az idő azonban meghatározatlan, bizonytalan. Például: „Egyik délután a budapesti köztemető 27. parcellájának 14. sírhelyén...” - így kezdődik a Nincs semmi újság című egyperces, amelyikben Hajduska Mihályné, született Nobel Stefánia (1827-1848) - megint precíz konkrétumok! - feltámad. A temetőben tartózkodók számára az esemény nem okoz különösebb meglepetést, magától értetődő természetességgel kezdenek el társalogni a feltámadottal. A beszélgetés elejétől végig közhelyekből áll, majd miután a „volt halott” megtudja a körülötte lévőktől, hogy a szabadságharc óta valójában nem történt semmi szóra érdemes, visszamászik a sírba. „Minden jót!” - hangzik a fönnmaradtak egyikének búcsúszava. A kezdetben tragikus-fantasztikus színezetű helyzet ezzel végképp kiáltóan komikussá válik, annyira szembeszökő az összeférhetetlenség az elköszönés és a szituáció között. Végül már nem a feltámadáson csodálkozunk, nincs is igazán kedvünk nevetni, hanem az emberi közöny mértékének elképesztő lehetőségein kezdünk el morfondírozni. íme, így válik a szemünkben a valóság fantasztikussá.

A novelláskötet tágabb kontextusa azt sugallja, hogy ez a közöny Örkény szemében valamiféle magyar sajátosság. A nemzeti karakter egyébként is egyik kitüntetett problémaköre az egyperceseknek. További, nem éppen hízelgő tulajdonságainkra ismerünk a következő művekben is: Lovas nép vagyunk, Nézzünk bizakodva a jövőbe, Gli ungheresi, Az utolsó meggymag.

5