Új Dunatáj, 1998 (3. évfolyam, 1-4. szám)

1998 / 4. szám - SZEMLE - Szőts Zoltán: Pfeiffer János: Egyházaskozár története

„Most hát, Jancsi lelkem, eredj, ha menned kell! A jóisten legyen minden lépéseddel.

Ha látsz tört virágot útközépre vetve,

Hervadó szeretőd jusson majd eszedbe.“

Elváltak egymástól, mint ágtól a levél; Mindkettejök szive lett puszta, hideg tél. Könnyeit Iluska hullatta nagy számmal,

Jancsi letörölte inge bő ujjával.

Indult; nem nézte egy szemmel sem, hol az ut? Neki úgy is mindegy volt, akárhova jut. Fütyörésztek pásztorgyermekek mellette, Kolompolt a gulya... ő észre sem vette.

A falu messzire volt már háta megett,

Nem látta lobogni a pásztortüzeket;

Mikor utójára megállt s visszanézett,

A torony bámult rá, mint sötét kisértet.

Ha ekkor mellette lett volna valaki,

Hallotta volna őt nagyot sóhajtani:

A levegőeget daruk hasították,

Magasan röpültek, azok sem hallották.

Ballagott, ballagott a halk éjszakában,

Csak nehéz subája suhogott nyakában;

Ő ugyan subáját gondolta nehéznek,

Pedig a szive volt olly nehéz szegénynek.

„Borzasztó vasárnapi nép vagyunk! nekünk mindig ünnep kell és ha egyszer nem lesz emberünk, a kit megünnepeljünk, majd a holdvilágnak viszünk fáklyás zenét s csinálunk kivilágítást. Talán azért vagyunk olyan rongyosak, mert mindig ragyogtii akartunk. “ *

*

6