Új Dunatáj, 1998 (3. évfolyam, 1-4. szám)
1998 / 4. szám - SZEMLE - Szőts Zoltán: Pfeiffer János: Egyházaskozár története
104 Új Dunatá; 1998. december A török hódoltság kettős adóztatás alatt sínylődő hegyháti falvainak teljes elnéptelenedését Badeni Lajos 1686-os felszabadító háborúja idejére teszi. A monográfia legérdekfeszítőbb-legizgalmasabb fejezetei azok, amelyek Kozár újbóli benépesedését részletezik. Az 1696-os első írásos adat szerint az Eszterházy-uradalomhoz tartozó faluban három szerb család él. Határperek tanúvallomásai szerint ők Sásd fegyveres szerb katonái voltak, és azért telepedtek át ide és Medinára, mert így kibújhattak az adózás alól. Az uradalom számára az is előnyösnek bizonyult, hogy a legeltető állattenyésztő rácok, akár négyévente váltva egymást, az adómentességet kihasználva a puszta helyeket egyáltalán lakják. A karlóczai békekötés után a letelepedés kényszere hatott. Nyílt ellenségeskedés tört ki a legeltető állattartó fegyveres szerbek és a magyarok között. Tragikus kimenetelű fegyveres összecsapássá fajult a folyamat a Rákóczi-szabadságharc idején, „rácjárások” és az azt követő kuruc hadjáratok folytán. Utóbbi következtében a szerbek Szlavóniába húzódtak, s csak a szatmári béke után tértek vissza, a katonáskodók a határőrvidék szervezetében találták meg helyüket. Gazdaságtörténeti szempontból kiemelkedőnek tartja a szerző a visszatért rácok jelentős állatállományát. Kozárra 1717-ben telepedtek vissza, 12 szerb nagycsalád, részben olyanok, akik innen menekültek el, de valamilyen földművelők-állattartók voltak. Az adóösszeírások alapján értékeli Pfeifferjános a szerbség gazdálkodását. Terméseredményeik alapján nem maradtak el a szomszédos magyar telepektől, jelentős igavonó és juh-kecske-állománnyal bírtak. Szántóföldi gazdálkodásuk azonban nem lépett túl az osztásos földközösségen és a vad talajváltó rendszeren. Szolgáltatásaikat, a cenzust egy összegben teljesítették. Állandó lakhelyet építettek, lett pópájuk, templomuk, iskolájuk, tanítójuk. Az 1740-es években alapvető változás következett be gazdálkodásukban, áttértek a dohánytermelésre . Ez fejlett agrotechnikát követelt, a művelt föld védelmét a legelésző állatok ellen. Belterjes földművelés felé való elmozdulásukat jelzi a rétek fokozott hasznosítása, erre utal az Ottevicza-sarjú jelentésű dűlőnév, amely bizonyítja, hogy a németek tömeges bevándorlása előtt történet. Az 1751. évi r.k. püspöki látogatás alkalmával nevezték először Ráckozárnak a falut. Bár ezidőre horvátok, magyarok és németek is megjelentek már, a 340-360 szerb a többséget alkotta, sajátos kultúrájával, életstílusával. A szerző szerint ekkor élte virágkorát a rác falu. A gazdasági növekedés, életszínvonal szempontjából a delelőjére a század 70-es, 80-as éveiben került, amikorra azonban a szerb arculatot fokozatosan megváltoztatták az új telepes rajok. A kozári szerbek történelmi érdemei elvitathatatlanok, háromnegyed évszázad alatt megvetették a falu alapját, hozzákezdtek az elvadult vidék átalakításához. Forrásértékűvé tette a szerző művét az 1717-es, 1748-as kozári szerb és az 1756 előtti nem szerb lakosok névsorainak közreadásával.
