Új Dunatáj, 1998 (3. évfolyam, 1-4. szám)
1998 / 4. szám - Bebesi György: A rendőrszocializmus
70 Új Dunatáj 1998. december ki, mindezt egy szlavofil színezetű ideológiába csomagolta. Célja az volt, hogy a munkásság falusi származását kihasználva, felerősítse azokat a népi és vallásos értékeket, amelyek a cár, az állam, a hatalom tiszteletét biztosítják, és ezt minimális szociális engedményekkel, valamint a gyülekezési jog engedélyezésével megfejelve „kifogja a szelet” a forradalmi mozgalmak vitorlájából. Elképzelése szerint a tömegek ily módon kézben tarthatóak maradnak, indulataik legfeljebb az idegen tőkések ellen irányulnak, azoknak a szociális kedvezményeknek a megadása pedig, amelyekre programjában utalt, előbb-utóbb elkerülhetetlen lenne. A főkapitányhelyettes később a rendőrszocializmus alapdokumentumának tekintett beadványtervezetében kifejtette, hogy ha a munkások elemi követeléseit egy kormányzat nem teljesíti, az tömeges sztrájkokhoz vezet, amelyekkel szemben - ha csak nem akar polgárháborút - az államnak engednie kell. „Csakhogy ezeknek a sikereknek, amelyeket sztrájk útján értek el igen veszélyes és káros hatásuk van az államra, mert a munkások politikai nevelésének kezdő iskolái, (kiemelés tőlem, B. Gy.)... Namármost, ha a forradalmárok a munkások mindennapi szükségleteit aknázzák ki saját céljaikra, akkor nem tenné-e helyesen a kormány, ha ezen hálás fegyvert kiragadná a forradalmárok kezéből és az egész feladat teljesítését magára vállalná? „...Amíg a forradalmár csak a tiszta szocializmust hirdeti, megbirkózunk vele tisztán elnyomó intézkedésekkel, mihelyt azonban a fennálló törvényes rend visszaéléseit használja ki céljaira, az elnyomó intézkedések elégtelenek. Hamar ki kell rántani a lába alól a talajt.”32 Zubatov biztos volt benne, ha az átlagmunkás számára törvényes lehetőséget kínálnak, akkor azt az utat fogja választani. „így a szétforgácsolt tömeg elveszíti azt az erőt, amelyre az agitátor számít.”33 Ugyanakkor ügyelni kell arra is, írta a forradalmi ügyek titkos szakértője, hogy „...a törvényesség ugyanazon elve, amiért a munkás erőszakos eljárását üldözzük, megköveteli, hogy a vállalkozók részéről is megakadályozzunk mindennemű önkényt.” A főkapitány-helyettes felhívja a figyelmet, hogy amikor „egész Európa a munkáskérdéssel foglakozik”, az orosz rendőrség sem tanúsíthat „struccpolitikát”, már csak azért sem, mert a „forradalmárok most minden figyelmüket az ipari munkásság felé fordítják.” Az nem lehet megoldás, hogy a gyárosok egyszerűen elbocsátják a panasztevőket, mert ezzel egyenesen a „forradalmárok karjaiba lökik őket”.34 A rendőrkapitány ugyanakkor világosan látja, hogy az engedélyezendő munkásszervezeteknek hatósági kontroll alatt kell maradniuk, és erre a szerepre legalkalmasabbnak a gyárfelügyelőségeket tartja. Leszögezi, hogy „...Szükséges a rendőrség és a gyárfelügyelőségek együttműködése.” Úgy véli, hogy nem annyira a gyárfelügyelőségek szorulnak a rendőrség segítségére, hanem éppen ellenkezőleg, a helyi rendészeti szervek tudják a leghatékonyabban ellenőrizni a munkahelyeken létrejövő önsegélyező, önművelő csoportokat, természetesen kiegészítve az Ohrana beépített ügynökeinek közreműködésével.35
