Új Dunatáj, 1998 (3. évfolyam, 1-4. szám)
1998 / 4. szám - Kupa László: Tisza Kálmán
54 Új Dunatáj 1998. december tott Tisza számára. Az 1861 tavaszán megnyílt magyar országgyűlésen néhány konzervatív főnemestől eltekintve mindenki szabadelvű volt vagy a radikálisabb szellemű ellenzékhez tartozott, így ellenzéki volt az országgyűlés mindkét pártja. Egyik sem fogadta el a rájuk erőszakolt új alkotmányt. A különbség közöttük csak abban állt, hogy ezt az elutasítást milyen formában közöljék az uralkodóval. A „Határozati Párt” (Teleki László, majd öngyilkossága után Tisza Kálmán vezetése alatt) nem is akart törvényes keretek között tárgyalni a megkoronázatlan, illegitim uralkodóval. A mérsékeltebb szárny, a „Felirati Párt” (Deák Ferenc vezetésével) azon az állásponton volt, hogy ugyanezt szabályos úton, felirat formájában közöljék. Mivel az utóbbi álláspont kapott minimális szavazattöbbséget, így Deák két feliratban is kifejtette, hogy Magyarország ragaszkodik az 1848. évi alkotmányhoz. Tisza Kálmán, akivel kapcsolatban megjegyzendő, hogy a királyi leiratra adott válasznál a Határozati Párti válaszváltozatok közül az övét fogadták el, Deák javaslatában legszentebb elveit látván, elfogadta azt. Egyúttal pedig a vezérét vesztett, a széthullás rémképével is szembenéző pártjának egy csapásra egyik vezéregyéniségévé vált. 1861. április 19-én, 31 évesen a képviselőház egyik alelnökévé választották. Ebből az alkalomból beszédében a következőképpen összegezte politikai hitvallását. „Bátraknak kell lennünk nemcsak személyesen, de politikánkban is és mégis óvakodnunk kell a vakmerőségtől; nekünk okosaknak és előrelátóknak kell lennünk, de fölötte vigyázni, egyszersmind, nehogy ezen két magában megbecsülhetetlen tulajdon túlzása által gyáva politikát kövessünk s óvatosságból magunk adjuk fel azt, mit veszélyeztetni nem akarunk.” Erre az időre esik házasságkötése is, 1860-ban veszi feleségül gr. Degenfeld- Schomburg Ilonát is. Az udvar sikertelen kísérletét Magyarország „szelidebb formák” között végbemenő beolvasztására ismét az önkényes kormányzás váltotta fel. Az Anton v. Schmerling nevével fémjelzett, ideiglenesnek tekintett katonai kormányzás (provizórium) abban bízott, hogy a magyarok felhagyva majd az ellenkezéssel, bevonulnak a birodalmi gyűlésbe. „Mi várhatunk” - fogalmazta meg tömör jelmondatát Schmerling. Ez a bizakodás azonban minden alapot nélkülözött. Az újabb elnyomással szembeni ellenállás még elszántabbá vált és ezt az eltökéltséget nem gyengítették az udvar erőszakos reakciói sem. Végül, Ferenc József kénytelen volt engedni: elbocsátotta Schmerlinget és 1865 végén újra összehívta a magyar országgyűlést. Az uralkodó azonban még mindig lehetségesnek látta olyan kompromisszum elérését, amely nem tartalmazta volna a 48-as törvényekhez kapcsolódó jogfolytonosságot. A Schmerling-éra konfrontációs politikája helyett a kölcsönös kompromiszszum-keresés időszaka következett. A magyar megegyezés szándékát, az udvarral való titkos kapcsolatkeresést követően jelezte Deáknak a Pesti Naplóban, 1865-ben
