Új Dunatáj, 1998 (3. évfolyam, 1-4. szám)
1998 / 4. szám - Bodri Ferenc: "...mint egy görög isten..."
Bodri Fedrenc ■ „...Mint egy görög isten...’ 49 így igazolják Gachot itt készített, mára már eléggé megviselt amatőrfelvételei, amelyeket a Babits-ikonográfia kérdőjellel bár, de tévesen 1934-re datál. „...Amikor Ostvdt és Babits az idetévedt Denis de Rougemont-tól, egyik elsőhívétől egy általános beszámolót kértek a svájci irodalomról, őegyszerűen csak Ramuzről számolt be a Nyugatnak... ” - említi később a már emlékező jóbarát (1980), és bizony kár, hogy a 70 éves Denis de Rougemont munkásságát ünneplő gyűjteményben franciául írt esszéje (Neuchátel, 1976) magyarul eddig nem jelent meg. Az említett Ramuz-tanulmány a Nyugat egyik ősz eleji számában lett olvasható. A magyarországi tartózkodás ’’útirajza” pedig a jelzett kötetben, alig egy esztendő után. Majd több ízben még, az egyre táguló látogatások további gyűjteményeiben. „... Barátaim elvisznek... Esztergomba, Babits itt tölti nyarait - kezdődik a minket érdeklő beszámoló. - Esztergom Magyarország legrégibb fővárosa. Azt beszélik, már Attila is itt regnált. Ma a hercegprímás székhelye. Az érseki palota fölött emeli égnek ragyogó, okkerszerű kupoláját a hatalmas, hideg bazilika, messze a hullámzó síkságfölé magasodva, melynek utolsó hullámai a horizonton - már a cseheknél - a por violaszín ködébe vesznek. Afürdőbe megyünk, ott van találkánk a költővel. Hollószín haja széles homlokára tapad, izmos felsőteste nedvesen csillog, ránk mosolyog, derékig a vízben, mint egy görög isten. Együtt hagyjuk magunk mögött a kisvárost forró, földes utcáival, földszintes, sárga házacskáival, a várost, ahol se fa, se árnyék, és nekivágunk a szőlőhegynek, melyen a költő háza áll. Három fapadlós szoba, s a házon körülfutó, széles tornác, ahonnan lelátni a Duna szürkéssárga, csillogó, sima tükrére, az alattunk megbúvó városkára és a bazilikára, a maga kó'szikláján. Bent, a dús színekben pompázó díványokon könyvek, rezzenetlen árnyék, jó illatú, frissítő italok - a három kis szoba, s a rájuk simuló tető alkotta házacskát alig venni észre a szőlőtőkék között, odasimul a domboldalhoz, hogy el ne vigye a szél. Szép, költőnek való fészek, mert aki itt lakik, csakugyan a természet szívében él, valamivel a síkságfölött, nem egészen az égben, ott, ahol élniük kell azoknak, akik énekelnek. Dús, hosszú délután. Arany ló, édes borokat iszunk, poharunkat Babits Ilonka tölti meg újra meg újra (ő is költő és gyönyörű szép). Szénnel írjukfel a nevünket a fehérre meszeltfalra, Gachot fényképez, Gyergyai messzelátón át bámulja a síkságot, és odaálmodja magát, én felmászom a ház mögött nőtt vadcseresznyefára, a szőlő között talpig fehérben egy festő közeleg, ó be szép az idő, a látóhatár olyan tág, mint a képzelet, mindennek szép színe van, a költő mosolyog magában, a levegőben a gyermekkor lebeg... ” (Görög Lívia fordítása). Bicskával faragott, impresszív állóképek a vidám és élményteli nap eseményeiről - a hangulatot és színeket egyként meghatározza a szikrázó napsütés. Görög isten, gyönyörű költőnő, az asztalon a hegy aranylón édes leve, fehérben pompázó Einczinger Ferenc a szőlőtőkék között, csevely, fáramászás a tágasabb horizont érdé
