Új Dunatáj, 1998 (3. évfolyam, 1-4. szám)

1998 / 4. szám - Szilágyi Miklós: A Puszták népe társadalomnéprajzi nézőpontból

Szilágyi Miklós • A puszták népe társadalomnéprajzi nézőpontból 4 3

kodást is folytathattak [t.i. a majorokban lakó cselédek]: feles földből szerzett terményeiket eladhatták, saját állataikat pedig az uradalom terményeiből táplálhatták.” (Ellenőrizendő persze, hogy nem bújik-e meg e vélekedésben, hogy a „jelenben” még titok - a tájékozódása idején már „idegen” író előtt is titkolni való -, csak a „múltra” vonatkozóan bevallható az uradalomtól-lopás Illyés által is jól tudott: néhány évvel korábban „hősi tetté” stilizált cseléd-szokása. Mert vitathatatlan ugyan, hogy növekedett a gazdatiszti szigor az „uradalom terményeinek” számontartásában: a cselédek erkölcsi felfogása szerint „nem-bűn” lopások visszaszorításában, de vajon növekedhetett-e oly mértékben, hogy a századelőtől a ’30-as évekig fel is számolódjék „az uradalomé, tehát a magamét is etethetem belőle” személyes példával is hitelesített természetessége? Amikor „német szóra” egy sváb gazdához adták Illyést - így idézte a magántulajdonról szóló leckét - „a harmadik nyakleves után értettem meg, hogy loptam [t.i. a szomszéd kertjéből a lekaszált csalamádét] ’Hát nem urasági?’ - kérdeztem felháborodva.”)

Az elszegényedés letagadhatatlan tényeit a nosztalgiába beleburkolt múltraemlékezések folklorisztikus történelem-értelmezésekké is szervezték. Ilyenekké például: „a pusztaiak csak pásztorkodtak, hevertek a napon vagy az istállóban”; „ösmertem, de hányat [emlegette a juhászszámadó nagyapa], aki egész életében nem vett kapát a kezébe”; mégis módosok voltak, neki pl. nősülésekor a ládájában „hat közönséges bőgatya volt, hat rojtos szélű gatya és hat sípszájú ümög. Volt azontúl abban két pár csizma, egy valódi ezüstfokos és egy olyan suba, amely még most is jó volna”; „a cselédek annyi állatot tarthattak, amennyit csak venni tudtak”; „a pusztákat borjúkereskedők járták, és először is a cselédek állatait nézték, mert azok mindig különbek voltak, mint az uraságé.” Illyés mintha hitte volna - bár ellenőriznünk kell majd, de úgy tűnik némi okkal - ezeket a szubjektív hitelű múlt - jelen összehasonlításokat. Cáfolni semmiképpen sem akarta azt a szentenciát, hogy „akkor még az urak is igazi urak voltak”. És arra is mint „mindenki” által tudottra hivatkozott, hogy „a belterjes állattenyésztés terén az uradalmak majdnem mindent a cselédektől tanultak”.

A cselédeknek ezt az állattartással kapcsolatos kezdeményező készségét nem csupán más források segítségével ellenőrizni, a szöveg belső koherenciájára figyelve gondosan értelmezni is kell majd. Első megközelítésben ui. - számomra legalább úgy tűnik - a nagybirtok belterjesedő állattenyésztéséhez elvezető tudás lehetséges forrásai közt - talán - számításba vehetjük mindazt, ami a dunántúli parasztgazdaságokban kiformálódott, a cselédnek a „tudását” azonban, akit évszázadokon át parancsok, utasítások járszalagján tartottak, aligha. Következésképpen: alighanem korrigálandó Illyésnek az a sokoldalúan, bár a történeti forrásokból kissé önkényesen és tendenciózusan idézgetve bizonyított központi gondolata, mely szerint „a cselédek már régi eleink alatt is cselédek voltak”. Felderítendőek lennének