Új Dunatáj, 1998 (3. évfolyam, 1-4. szám)
1998 / 4. szám - Szilágyi Miklós: A Puszták népe társadalomnéprajzi nézőpontból
44 Új Dunatáj 1998. december tehát a „parasztok” és a „parasztmunkások” közötti oda-vissza „átjárásnak” a műből sejthetőnél bizonyosan szélesebb útjai, és a tudásáramlásnak azok a hajszálerei, melyek az uradalmi cselédeket is - bár láthatatlanul, alig észrevehetően - mégiscsak belekapcsolták a paraszti kultúrába; a termelés kultúrájába is. Hiszen: mindaz, amivel az uradalmi majorok cselédeire jellemző, ám félreérthetetlenül dunántúlias és parasztos hiedelem-, szokás- vagy szövegfolklór megnyilvánulásként a Puszták népe lapjairól, tehát Illyés archaikumokra is érzékeny figyelmének köszönhetően megismerhetünk - fentebb már idéztem ezekből - a „parasztok” és a „cselédek” kultúrája között húzódó szakadék, mégcsak határvonal feltételezésére sem alkalmas. Nem véletlen ezért, ha az író is elbizonytalanodik, ha akár szokásszerű, akár egyszerűen csak mentális vagy érzelmi különbségeket akar bizonyítani a pusztaiak és a környékbeli falvak lakói közt. Egyetlen példát említve: a rész-igazság vitathatatlan, a német falvakhoz képest a verekedés pusztai „szokás” lehetett, ám a példák között ott van az ozoraiak szélsőségesen kegyetlen, a „fél falu” által végignézett csendőr-kínzás; máshelyütt pedig a pálfaiakat, a simontornyaikat és az ozoraikat - tehát a verekedő hírű falvak lakóit - jellemezte külön-külön a csak rájuk jellemző, már-már rituális késelési móddal. Vagyis: egy-egy falu, s egy-egy major - mint azonos védekező-támadó reakciókat kifejlesztő, egységes fellépésre „szoktató” közösség - egyaránt hajlamos volt arra, hogy a virtust már-már ritualizálja. Az uradalmi major természetesen nem-falu: az, aminek Illyés művéből ismerjük. Bízvást elfogadhatjuk, hogy „a pusztai őslakók vágyódva pillantgattak e falvak felé, hogy melyikben és végre mikor vethetnek horgonyt”, hiszen „pusztainak lenni egy kicsit szégyen volt”. Viszont: e vágyálom megvalósíthatóságára egy élet megfeszített munkája sem jelentett feltétlen garanciát. Van bennem azonban némi kétkedés - közvetett módon bármennyire hitelesíti is a gyermeki szorongás: a simontornyai utcákon tévelygés és a pusztára vágyódás -, hogy a nagyszülők cecei gyökéreresztése valóban egyszeri-egyedi eset volt-e; általában „a pusztaiakat a faluban nagy sokára legfeljebb a zsellérek fogadták be, közel sem olyan szívesen, mint ahogy a pusztaiak őket szokták fogadni.” A kölcsönös előítéletekből rakódó falat (pl. - a falusiak oldaláról - „gúnyos falusi közmondás szerint ’csak a kenyér nem közös’”; a pusztaiakéról: „falusi lányt nem jó pusztára hozni [...] De nem is jön”) ugyanis a beilleszkedni akaró egyén eltökélt igyekezete általában le szokta omlasztani. A személyen múlik tehát a sikeresség vagy sikertelenség. A pusztából faluba, faluból pusztára kerülés sohasem lehetett ugyanis egyéb, mint vagy a lehetségest, vagy a lehetetlent igazoló, és az alkalmazkodás készségére építő egyéni kísérlet. Nincs tehát igazán bizonyító ereje - noha a példa szemléletesen kifejezi a „paraszt” és a „cseléd” eltérő munkaerkölcs-felfogását - hogy a tönkrement falusi gazdának, ha cselédnek szegődött, ám úgy dolgozott, mint odahaza
