Új Dunatáj, 1998 (3. évfolyam, 1-4. szám)
1998 / 4. szám - Szilágyi Miklós: A Puszták népe társadalomnéprajzi nézőpontból
42 Új Dunatáj 1998. december- a juhászok nemcsak a birkák koponyalékeléséhez értettek, hozzájuk fordultak - hisz „sebészek” voltak - akkor is, ha valamelyik béresnek gyors sebészi beavatkozásra volt szüksége; mint annak az etetőnek, akinek a kezét a cséplőgép dobja zúzta ripityára, és a juhász-nagyapa kanyarította le könyékből a kezet, olyan szakszerűen, hogy a szekszárdi főorvos megkérdezte a sebesültet szállító kocsistól: „Melyik doktor csinálta ezt a szép munkát?” A tévedés kockázata nélkül tudom persze valószínűsíteni, hogy az uradalmi cselédek életfeltételeiben bekövetkezett, nagyon is hangsúlyosnak ábrázolt változások a faluközösséghez hasonló szabályrendszer szerint szerveződő embercsoportokra: egy-egy major lakóira, s ezek megannyi közösségi megnyilvánulására, így a szokás- és szövegfolklórra is hatással kellett, hogy legyenek. A „közösségként” létezésről - az egymáshoz igazodás belső kényszeréről és a szolidaritásról - Illyés ilyen megjegyzései (és az ezeket magyarázó példák!) tanúskodnak: „a puszta valamennyi felnőttje a puszta valamennyi gyerekét úgy kezelte, mint a magáét”; „nemcsak disznóöléskor vándoroltak ide-oda a keszkenővel letakart tányérok. Illett küldeni valamit a gyermekágyas asszonynak is [...] ilyenkor volt eset, hogy még az ellenséges családok is megajándékozták egymást”. Az sem teheti kétségessé, árnyalja csupán a közösségi szolidaritást-együttműködést - ezt az apró lelki rezdülésekre érzékeny figyelemmel, nem a felszíni jeleknek jelentőséget tulajdonítva bizonyította is az író -, hogy „Rácegresen mintha az egész esztendő egyetlen hosszú marakodás lett volna”. Talán már gyermekkorában, utána azonban bizonyosan omladozni kezdett a „közösség”, bár nem minden majorban azonos ütemben: „Rácegres - mondták a szomszéd pusztaiak irigykedve -, ott még van összetartás! Valóban lappangott még valami összetartás, a cselédek nem változtak annyit, mint a többi birtokon” - azaz: a béresek nem árulkodtak egymásra, ezért a gazdatisztek „alig kikutatható akadályokba botlottak; utolsó romjaiba az ősi pusztai alkotmánynak”. A már-már elenyészett „ősi pusztai alkotmány” - a szokásjogon felépült közösségi élet szép metaforája - az emberi emlékezettel még belátható majdnem-idilli szolgaállapot és az emberhez méltatlan létezés kiáltó ellentétére, ezzel együtt a Puszták népe szembetűnő időkezelésére: a két világháború közötti vérlázító nyomornak a jobbágyfelszabadítás óta bekövetkezett változásokkal lehetséges értelmezésére utal. A „mindig rosszabb” irányába haladó változásnak - ezt részletesen adatolta az ebben a vonatkozásban az írásos forrásokra is építő Illyés - vannak egzakt, mérhető mutatói: a cselédbérnek minden új birtokossal vagy bérlővel csakis lefelé elmozduló reálértéke. Ami nemcsak a pénzbér és a naturáliák észrevehető csökkenését jelentette, hanem azt is, hogy megszűntek a 19. század végén még reálisan számításba vehető kiegészítő jövedelmek (noha ezek akkor is - legalább részben - az „urak” által hallgatólagosan tudomásul vett illegális-féllegális „szerzést” jelentették): „majdnem kivétel nélkül - az író így általánosított - egy kis önálló gazdái-
