Új Dunatáj, 1998 (3. évfolyam, 1-4. szám)

1998 / 4. szám - Szilágyi Miklós: A Puszták népe társadalomnéprajzi nézőpontból

Szilágyi Miklós • A puszták népe társadalomnéprajzi nézőpontból 41

nyolc béres és a béresgazda ok nélküli véres verekedése, az ökrösszekerek hazaérkezése után: „a vérre emlékszem”; a magát kútba ölő meggyalázott leány érthetetlen, de jelképpé növekvő halálának iskoláskori élményét idézve: „képzeletemben később ez a leány [...] lett a dac és a lázadás angyala”). Annak eldöntéséhez azonban semmilyen fogódzónk nincs, hogy mikor „esett meg” az írói megformálású, ám eredetileg bizonyosan folklór-szövegek megannyi apró „esete”, mondjuk: az ozorai búcsúk ritualizált verekedéseiről, vagy arról az asszonyról, aki, egy göbölyössel elhagyni készülvén a férjét, a búcsú estéjén mégis a férjnek segített megverni percekkel korábban még választottját. Vagy - további példa gyanánt - élt-e halála után is egy adoma hőseként Pálinkás bácsi, aki így csitította a fiát, amikor hajánál fogva az ajtóig húzta: „Itt már engedj el, fiam, én is csak eddig húztam az apámat”; vagy mikor eshetett meg, és túlélte-e vajon Naszvadi bácsit a „kucsma kedvéért” történt felgyógyulásának "vidám hahotával” sajátjaként mesélgetett anekdotája.

A valamit igazolni vagy szemléltetni hivatott szövegfolklór-példák ”kortalanná” stilizálása persze eléggé keveset módosít a bennük rejtező tartalmak bizonyító erején. Annak azonban már igen komoly közösség-jellemző ereje, tehát az uradalmi cselédség és a parasztkultúra viszonyának megítélése szempontjából is döntő jelentősége lehetne, ha pontosan datálni tudnánk, hogy vajon csak a század első évtizedére, vagy az 1930-as évekre is vonatkoztathatóak-e a szövegfolklór funkciójára vagy a ritualizált szokáscselekményekre vonatkozó ilyen és hasonló adalékok:- a béresasszonyok, mindegyikük külön-külön, pedig kettő-három is elvihette volna az összesét, egymás után sorban gyalogolva a fejükön vitték a szertartásosan ebédhordó vékába rendezett, gondosan letakart, amúgy szerény mennyiségű ebédet;- az idősödő férfiak ’’tündérmesékkel szórakoztak. Csillogó szemmel hallgatták a Lófia Jankó kalandjait a griffel”; vagy „megadta neki” csattanójú adomákat mesélgettek egymásnak „valami hajdanvaló cseléd[ről], aki rendszerint az uraságnak adta meg a magáét”;- szokás volt a komatál-küldés, a pünkösdkirályné-választás, a disznótori, a lakodalmi alakoskodás, a kottyolás, a karácsonyesti ostordurrogtatás, a vízkeresztjárás, a májusfa állítás és kitáncolása;- tékozlóan gazdag volt a pusztai lakodalom (szertartásos faluba vonulással, az úton kínálással; az ajándékok átadását, adománygyűjtést is jelentő menyasszonytánccal; a közös konyhához kapcsolódó sokféle „babonás” próbával és jóslási kísérlettel);- jöttek a pusztára tudósnak, javasnak nevezett gyógyítók; „valamelyik bizalmasuknál szálltak meg. A szoba azon nyomban szentéllyé alakult. A cselédek egymásnak adták a kilincset”; ezekre a laikus gyógyítókra hallgattak a cselédek - „azok még értettek az orvossághoz” -, az orvos tudását viszont lekicsinylik;