Új Dunatáj, 1998 (3. évfolyam, 1-4. szám)
1998 / 3. szám - Kelemen Zoltán: Falánkság és anarchia
48 Új Dunatáj 1998. szeptember pán Szapolyai erénye volt a várakozás a mohácsi csata idején. Brandenburgi György őrgróf (aki már a Mohács lapjain is feltűnt aulikus jóbarátként, egyúttal intrikusi minőségben is) a Habsburg Ferdinánd által küldött sereggel a Morva határszélen várakozott, míg „legkedvesebb” uralkodója Ludovicus és annak nemzete élethalál harcát vívta éppen. Krúdy nem éppen Habsburg-párti elfogultságról tesz tanúbizonyságot akkor, amikor ironikusan sejteti olvasójával: hol állomásoztak egészen pontosan a Brandenburgi vezette Habsburg seregek: A Habsburg-cimer! - folytatta Brandenburgi, és kutyaidomító módjára megcsavarta egy medvefogó ebnek a fülét, hogy majd sohase felejtse el őt a fájdalomtól és örömtől. - Amerre jöttünk a haddal a morva határon, majd a Duna völgyében, takaros kis falvakkal találkoztunk, amelyek olyan csendesek voltak, mintha itt senki sem tudná, hogy a szomszéd országban a török jár, mint valami keleti dögvész. És a helyes kis fogadók, ahol barátaimmal megtelepedtem, egytől egyig a Habsburg-címerről voltak elnevezve.”8 Krúdy később sem rejti véka alá a tényt: a dicső őrgróf serege határszéli kocsmák pinteskorsói mögé bújva várta a csata kimenetelét, éppúgy sorsára hagyva a Jagelló-házat, akár Zápolya, bár részükről még a nemzetféltés magyarázatát sem lehetne megemlíteni, mint a vajda esetében. A szerző szemszögéből a Festett király mindkét pártja a törvényes királyi hatalom megsértője, nyíltan annak vesztére tör, s kicsinyes céljait a nemzet alapjainak lerombolása árán is keresztülviszi. Krúdy minden nemzetiségi, társadalmi vagy vallási réteg viselkedésében felfedi és felfedezi a korrupciót, és végső soron magukat a Magyar Korona alattvalóit okolja az ország pusztulásával. A török inkább csak vak erőnek tűnik, mely végzetszerűen időről-időre megjelenik, hogy megadja a kegyelemdöfést a megosztott országnak. Ebből a szempontból példaszerű, ahogy fel- és kihasználja a kortárs Szerémi György episztolaszerű visszaemlékezését, melyet az udvari káplán 1545-1547 között állított össze Epistolae áe perditione regni Hungáriáé címmel. Bár Szörényi utal rá, hogy Krúdy történeti kutatásai során Jászay Pál A magyar nemzet napjai a mohácsi vész után című munkáját használta9, nem zárható ki, hogy a Szapolyai párti és önmagát elv- és ízléstelenül az események középpontjába erőltető Szerémi „vallomását” is ismerte, azt azonbanjászay művének megfelelően formálta át. A történetileg-politikailag jelentéktelen Szerémi viselkedésének gúnyos kommentárú (nem véletlen, hogy éppen egy zsidó számol be az esetről Mária királynénak!) vázolása közvetve Szapolyai viselt dolgaira utal, groteszk megvilágításba helyezi az erdélyi vajda és szepesi gróf honfoglaló Árpád vezért majmoló, „ősi gyökerekhez” kapcsolódó szertartásait. Elegendő legyen itt Kun Gotthárd hét buzogányos „magyar”-jára gondolni, akik a török által tönkretett és kirabolt Budán „ősi szokás” szerint körülvették „vezérüket”, és (török módra) térdet, fejet hajtottak előtte. Szörényi feltételezése szerint10 a szerző itt korának Horthysta törökös-magyar kardcsörgetését is rámásolja a groteszk jelentere, és ez
