Új Dunatáj, 1998 (3. évfolyam, 1-4. szám)
1998 / 2. szám - Szigeti Lajos Sándor: "Iszonyú mindegyik angyal"(?)
Szigeti Lajos Sándor • „Iszonyú mindegyik angyal”(?) 31 lenti világ: „még rácsöppen az alkony kásafénye / csillagszilánk hull eszelős szemébe / pokol volt föld menny most mind tófenék / s megtölti géproncs rongy és törmelék”. Az itt megszületett képzet meghatározó lesz az életműben később is, ha ugyanis a világ kiégettségéről akar helyzetjelentést adni, e motívumhoz fordul, mint amikor a zeneszerző nevében szólal meg egyes szám első személyben a Liszt Ferenc éjszakája a Hal téri házban című versében is: „Némán fénylik / Isten díszkardja: a Tejút. Most kellene meghallanom a szférák zenéjét, de a / mennybe, mint őszszel felázott talajba / a krumpli, belerohadtak az angyalok.” Ahogy a Liszt-versben is, mindig eszébe jutnak az angyalok, valahányszor Szekszárdról ír, mint a Mészöly Miklósnak ajánlott művében, a Képeslap 1965-ből címűben, amelynek egésze erre a képzetre épül. A vers indítása olyan, mintha ódát nyitna meg s a megjelen(ítet)t világ csúsztatná át elégiába: „Ültem a mélyzöld eternitlapos / konyhaasztalnál s néztem, hogy a domb / mögé - az űrbe - úgy bukik a nap, / mintha a világ vége volna ott”. Tekintetünket az itt és most - az ódái pontos helymegjelölés - állapotából emeli fokozatosan az égre: „s hol elsüllyedt, a felforralt sötétből / kimenekültek mind az angyalok, / félig megfőve már, - kendermagos, / fehér és barna szárnyak seregétől / tarkáik a téli alkonyati ég”. Lírájában szokatlan tárgyiassággal eleveníti meg e késődélutáni pillanatokat, amelyek valóságnak látszó látomást idéznek elénk: az angyalok látványa egyszerre festi elénk a várost és annak költői, belsővé tett képét, amelyen az angyalok „csapkodtak, ám a köd-vattázta lég / elnyelte vad kavargásuk zaját, / csak szárnyhegyük koppant meg néha zárt / ablakomon, majd kékes fényre gyúlt / az üveg, és pára, jégvirág / hártyáján fölfénylett az esti város”. S itt kezdetét veszi a jelzett tárgyi világ bemutatása: felsoroltainak a városrészek s a bérház is, a lánnyal, akit - prózájából jól ismert motívum, a visszaemlékezésekből még pontosan azonosítva is - nem mert megszólítani annak idején a kiskamasz. Hamarosan érzékelhetővé válik, hogy mindenütt ott vannak, mindent ők irányítanak, ami csak az életet jelenti: az angyalok: „és mindent megtöltött az angyali / szárnyverdesés, a hangtalan beszéd, - / láttam, hogyan szélednek szerteszét”, ők azok, akik eligazítják az ittas embert, a szerelmeseket, ők adnak ízt az ételnek, még a gyermek fölé hajoló apai szeretet is „egy rézveres, de békés angyalorr”, mint ahogy a forgalmista sem más, mint „vasutassapkás angyal”, „tolláiról a zúzmarát lerázva”. S itt megállítja a költő a látomást, hogy a felismerést megfogalmazhassa, most már közvetlenül is megszólítva a vers címzettjét, Mészöly Miklóst az egyes szám második személyű formákkal: „ekkor fogtam fel: angyalok lakása / Szekszárd - a városom s a városod” - hangzik a szakasz egyik fele, hogy aztán válaszolhassanak rá a következő, mindezt vissza nem vonó, de megszorító, a költői-írói képzeletet megengedő, azt biztosító versek és regények teremtett, transzcendens világával, mint éjszakával szembesülő nappalt, lehúzó valóságot: „de csak amíg a hó, az éj, a csönd / párnázza, elfedvén a nappalok// lótás-
