Új Dunatáj, 1998 (3. évfolyam, 1-4. szám)
1998 / 2. szám - Szigeti Lajos Sándor: "Iszonyú mindegyik angyal"(?)
30 Új Dunatáj 1998. június faintatgz Úr dörgedelmes, másként, sokkal emelkedettebben gondolkodó válasza/ parancsa, azonban mindez - a vers szükségszerű belső logikájából, mely a világnak a szerző szerinti logikának megfelelően - a hiábavaló: a nem várt, a fenti, „felsőbb” (talán úgymond „civil(izált)” (hiszen isteni természetű) - világ eljövetelét, győzedelmét várná, valójában e lehúzó, mindent (a Mindenséget ezek szerint uralommal betöltő) emberi akarat győzedelmeskedését mutatja, így válik egyértelművé, hogy a vers - szuggesztivált szándéka ellenére sem - nem lehet a megváltás tere és hirdetője, e félelmetessé vált (váló) emberi világ tükrében mintha az Isten-tett: maga a teremtés is értelmetlenné vált volna, az ember a földi pokol foglyaként érzékeli csupán a létet: az Angyal a konkrét értelemben véve mégsem leíró vers, mégsem tájvers, a benne jelen levő tárgyi világ, a lumpenvárosok kulisszái válnak a létezést meghatározó sajátossággá, a vers gondolatisága így lesz sorsfontosságú tartalmak hordozójává, érdes szövetében, nyelvi-képi anyagában - mely szándékai szerint alig törekszik a „költői” felé - egy jelentős változást/változtatást észlelünk: a civilizáció e vigasztalan, sivár terepén előbb egy „úveglő szárnyú”, talán még testetlen lény jelenik meg és - a kívülállás, de a feladatként kapott belépés szándékával - lépeget, majd - akaratlanul is érzékelve az őt körúlvevőt - vonul, hogy azután ténylegesen is kívúlrekedjen, legalábbis az időben: „akárha jőne száz évvel korábbról”, tehát a még humanista egyetemesség időszakából. Az angyal anyagtalansága fokozatosan telítődik e világ puszta anyaggá válásának tárgyiságával, így kapnak szárnyai is kocsonyás-sárga színt, miközben ő már nem csak lépeget és vonul, de körbejár e világban. A látszólag emeltebb/emelkedettebb hang Baka lírájának alakulásával magyarázható: úgy roncsolta, gyűrte össze korai versei képi lirizmusát, hogy - mindvégig - meghagyta bennük az ősi, elemi költészetet. A romlás nem hagyta érintetlenül e közvetítő metaforikus lényt, az angyalt sem, kezd ő is ránk hasonlítani. A sejtelemszerű veszélyérzet egyre közelibbé válik, az egyidejű sóvárgás és kétség e világ megmenthetetlenségére utalnak, hiszen még a megváltást magában hordozó lény szárnyain is ott rezegnek. A versegész - mint világegész - szempontjából felvillan ugyan még egyszer - utoljára - a fenti világ üzeneteként a világosság, igaz, tárgyiasulva, kásafényként, azután azonban a vers feszültsége - ha feloldódik - a tragikumban oldódik fel: „még rácsöppen az alkony kásafénye / csillagszilánk hull eszelős szemébe / pokol volt föld menny most mind tófenék / s megtölti géproncs rongy és törmelék”. A költemény tetőpontján egyértelművé válik, hogy még egy magasabb teljesség, egy magasabb értelem sem képes a szükségszerűen a pusztulás felé tartó világ megváltására, a pusztulás ugyanis (a vers annak látja) öntörvényű: e determinált létből még egy isteni lény sem képes bennünket kimenekíteni, hiszen fölötte is győzedelmeskedni látszik az abszolút rossz, ő maga is beleőrül az őt körülvevő világba s csak egyik tartozéka lesz e civilizáltnak mutatkozó pokolnak. A bekövetkező borzalom érthetetlen és felfoghatatlan, benne eggyé válhat fenti és
