Új Dunatáj, 1998 (3. évfolyam, 1-4. szám)
1998 / 2. szám - Szigeti Lajos Sándor: "Iszonyú mindegyik angyal"(?)
24 Új Dunatáj 1998. június Szigeti Lajos Sándor „ISZONYÚ MINDEGYIK ANGYAL”(?) (A civilizáció poklából a belső végtelenségbe) Baka István utolsó kötete a November angyalához címet kapta, amelyet több plusz jelentéssel ruházott fel a halál; pedig a képzet már korán megjelenik az életműben, ott van már a második kötet címadó versében, a Tűzbe vetett evangéliumban, igaz, csupán valamiféle „tárgyi” rekvizitumként: „A hold-tonzúrás éjszakában én is / prédikáljam hülye vizeknek, / hogy a Mennyek Országa ők, / hol ponty-arkangyalok lebegnek?” Válaszul ekkor írja le először: „papír, papír - Isten nevét nem / írom reád többé soha”. De egyfajta, az életmű egészéből fakadó logikus „magyarázatot” a kisprózák közt legkorábbinak látszó Vasárnap délutánban kapunk, a feltehetően önéletrajzi elemeket is őrző kamaszhős megjelenítésében: „Azzal az elhatározással maradt itthon, hogy a Duinói elégiák-at fogja olvasni, de hamarosan ráeszmélt, hogy már nem képes arra az elragadtatásra, amit fél éve érzett, amikor először került kezébe a zöld fedelű Rilke-kötet. Önmagát próbálta okolni a révület elmaradásáért - nem lett volna szabad ébredés után engednie a paplanmeleg kísértésének és onanizálással kezdeni a napot, hányszor megfogadta, mióta Editbe szerelmes, hogy soha többé! ...és ráadásul megint a szomszédban lakó harmincéves nőt kellett maga elé képzelnie; hogy eljusson a kielégülésig - ilyenkor sohasem tudott a nála két évvel fiatalabb, hosszú hajú, őzarcú lányra gondolni, akinek még alig domborodtak a mellei -, ám a bűntudatot nagy nehezen elfojtva is azt kezdte észlelni, hogy a misztikus szépségű verssorok egyre zavarosabbnak és fellengzősebbnek tűnnek előtte, mintha nem is ugyanazt a könyvet olvasná, amit fél évvel ezelőtt... most ismét kezébe vette a zöld fedelű kötetet, és visszalapozott az Elsőelégiá-hoz: Ó, melyik angyal hallana meg, ha kiáltok, az égiek rendjeiből? és mégha szívére vonna is hirtelen egy: viharzóbb léte hevében égten-elégnék. Mert a Szép az Iszonynak kezdete csak, ennyit még elviselünk és bámuljuk közönyét, hogy össze se zúzza, megveti lényünk. Iszonyú mindegyik angyal. S így hát mit tehetek, komoran-zokogón...” Ez az angyalképzet, amelyben az örök nő iránti vágy tudata is megfogalmazódik, következésképpen mindig az az érzésünk, hogy az angyal csak nő lehet, mint a kamaszfiú képzeletében, igaz, mint ilyen is: „iszonyú”, félelmeket hordozó, hoszszan kíséri a Baka-prózát, itt azzal kap magyarázatot, hogy Szabó Ede fordításában
