Új Dunatáj, 1998 (3. évfolyam, 1-4. szám)
1998 / 2. szám - Fried István: Árnyak közt múlandó árny
Fried István • Árnyak közt múlandó árny 13 lantanunk működése során, amely például a másnál legfeljebb peremmotívumként, mellékes motívumként szolgáló mozaikot a vers központjába helyezve, mintegy főmotívumként mozgatja, vagy éppen ellenkezőleg, nála mellékes, kiegészítő motívum lesz - lehet az, ami másnál esetleg a vers központjában található. Ennél azonban fontosabbnak tetszik az alábbi néhány megfigyelés: 1. A tárgyak, a motívumok az egész világirodalmi folyamatot át- és befogó sort alkot(hat)nak. Ennek következtében látszólag minden mű minden művel valamilyen módon összefügg, kiváltképpen az archetipikus helyzetek (megkísértés, nevelődés és így tovább), valamint az archetipikus figurák (Don Quijote, Faust, Don Juan) különféle változatai között létesíthető meggyőzőnek tetsző összefüggés. Ez viszont áttekinthetetlenné teheti a tárgy- és motívumtörténeti vizsgálódást, hiszen (s ez a másik hátulütője) bárhol elkezdhető, bárhol bevégezhető az elemző nyelvtudásától, műveltségétől, olvasmányaitól függően. 2. A följebb jelzett és nem kizárólag a pozitivista tárgytörténeti monográfiákra jellemző „megközelítés” nem számol azzal a minden bizonnyal megfontolást érdemlő mozzanattal, miszerint minden szerző megalkotja a maga előszövegeit; és nem pusztán „tárgy’’-választásával lép be a hagyománytörténésbe, hanem előidézője, okozója és részint megteremtője is a hagyományörténésnek; mivel nem egyszerűen újra- vagy tovább írja a régmúltban megkezdődött eseménytörténetet, hanem a maga nézőpontjából át is írja, visszafelé teremtve meg azt a hozzávezető irodalmat, amelynek léte és lényege csak a megszülető mű fényében válik (meghatározott aspektusból) láthatóvá, sőt: értékelhetővé. 3. Mindezt tekintetbe véve fontos problémának tűnhet, hogy mely kor mely tárgyakat vagy motívumokat helyez az előtérbe, még fontosabbnak az: miért éppen ezek a tárgyak és motívumok találkoznak költőkkel; ám ezeknek a jogos kérdésekre történő válaszlehetőségeknek keresésével kevéssé felelünk azokra az inter- és/ vagy transztextuális kihívásokra, amelyek egy szövegben más „szövegek” létét elfedik, feltárják, más szövegek érvényességét kétségbe vonják, parodizálják, pasticheként jelenítik meg és így tovább. A szuperstrukturáltnak nevezett művekkel már csak azért is foglalkozik oly szívesen előbb az orosz formalista iskola, majd a legmaibb irodalmi gondolkodás, mivel ezek a művek oly nyelvi univerzumot hoztakhoznak létre, amely mindenekelőtt a kortárs költészet gyakorlata révén válik jelentőssé, hiszen a kortárs irodalomelmélet/esztétika elsősorban a vele kronológiailag egyidejű irodalom/művészet tapasztalatait hasznosítja, amikor a művészi gyakorlat igazolását történeti dimenziókba helyezi. Az ahistorikusnak minősített „formalizmus” (legyen ez itt univerzálisabb jelölés) a kortárs költészetben megismert jegyekből következtet általánosabb ismérvekre, kánonalkotási törekvéseiben a jelen felől szemlélt múltnak jelen által igazolt tapasztalatai lényeges szerephez jutnak. Ahogy a kortárs mű eleve válogat a felkínálkozó motívumok, jelképek, értelmezési
