Új Dunatáj, 1998 (3. évfolyam, 1-4. szám)
1998 / 2. szám - Fried István: Árnyak közt múlandó árny
14 Új Dunatáj 1998. június változatok között, már csak azáltal, hogy megalkotja a maga változatát, meghatározván, mire reagál és mire nem, akképpen a kortárs elmélet is törekszik arra, hogy jelenének művészetére a múltban is ráismerjen, így fogalom- és rendszeralkotásainak kísérlete számára létrehozza a történeti olvasás lehetőségét. Ha mindezeket szem előtt tartjuk, Baka István maga megteremtette „világirodalmát” nem pusztán, mint költészetének háttéranyagát értékeljük, hanem mint egymásra reagáló előszövegekből épülő szöveguniverzumát, amelyben egy, az eddigiekhez képest másféleképpen hierarchizálódó tárgy- és motívumsor a költő által követett poétika szellemében módosul. Bármilyen ismert, kanonizált költő- vagy művészegyéniség „tárgya” Baka költői elmélkedésének, nemcsak az problematikus: kire-mire lesz jellemző, amit a versben Baka mond, képileg megjelenít, metaforákba foglal (itt a válasz sejteti: arra, ahogy Baka az archetípusként kezelt figurát vagy helyzetet látja-láttatja), hanem valószínűleg sokkal inkább az: Baka költészetében valóban archetípussá válik-e a megidézett személyiség, továbbá: a Baka-kötészet motívumai, motívumhálózata mennyire értelmezik a szóban forgó személyiség kijelentéseit, életrajzának mozzanatait, személyiségvonásait, a szószerinti idézet az új szövegösszefüggésben milyen irányban mozdíttatott el, mennyire teszi lehetővé az eredeti locus újraértelmezését. A kérdések azért (vagy azért is!) problematizálhatók Baka Istvánról szólva, mivel (bár igencsak mai poétának számít) tudatában volt ugyan - költészetének tanúsága szerint - a korszakváltásnak, a korszakküszöb átlépése sürgető igényének, poétikai elveit tekintve azonban mintha az utómodernség eszköztárát vélte volna a leginkább megbízhatónak én-hasadtsága, vagy ami evvel (nála? csak nála? a leginkább nála? vagy nála is?) azonosnak tetszik, én-sokszorozódása verssé formálására. Nem kizárólag olyan módon, hogy mintegy szemlélőként éli végig a lírai énnek versbe vetettségét vagy versbéli hányattatásait, hanem úgyis, hogy verse középpontjába emeli maszk és szerep lényeggé, önálló „státussal” rendelkező költői alakká építésének „drámáját”. Ez a külső szemlélődés nála szerfölött ritkán társul elbizonytalanodó nyelvi tudattal, hiszen, bár a közvetlen („vallomásos”) szólás messze nem tűnik nála sem kockázatmentesnek, azáltal, hogy sikerül megteremtenie a vers lírai hőse helyett egy lírai hősként funkcionáló Másikat, aki ráadásul a hagyománytörténésbe lépve a magyar és a világirodalom századainak is valamiképpen reprezentánsává nőhet, a verset nyelvek találkozásává képes avatni, s e líra az életmű legjobb darabjaiban olyan kultúratörténéssé válik, amely szuverén módon emeli be egy másik (nyelvű) kultúra tapasztalatait a maga versvilágába (mint az a Pehotnij-versekkel megtörtént). S ha több ízben versvilágról tettem említést, akkor ama utómodern tapasztalatra hivatkozom, miszerint a világ szétesettségét a versben, a vers által megvalósuló harmónia kiegyenlítheti - már ami a vers megformáltságát illeti: tudniillik a tökéletes külső forma fényében tetszik ki s válik lírailag „birtokolhatóvá” a fenyegetett-
