Új Dunatáj, 1997 (2. évfolyam, 1-4. szám)
1997 / 3. szám - Pomogáts Béla: A harmadik költői nemzedék indulása
36 Új Dunatáj 1997. szeptember ben, felelősséget vállal népének sorsáért. Ennek az otthonosságnak, hagyománynak és felelősségnek a jegyében lesznek a két háború közötti korszak - a polgári áramlatok, illetve a kibontakozó népi irányzat költői valamely történelmi táj követei és énekesei. Vas István és Rónay György ’’történelmi” tája Budapest, Weöres Sándoré, Jankovich Ferencé és Takáts Gyuláé a Dunántúl, Kiss Tamásé az Alföld, Jékely Zoltáné, Dsida Jenőé, Szabédi Lászlóé, Kiss Jenőé Erdély, Győry Dezsőé a Felvidék, Berkó Sándoré és Sáfáry Lászlóé Kárpátalja, Dudás Kálmáné és Fekete Lajosé a bácskai táj. A szülőföld iránt érzett vonzódást egészítette ki az európai hagyomány és kultúra iránti ragaszkodás. A harmadik nemzedék költői kiváló műfordítók voltak, és a műfordításban nemcsak a szellemi kalandokat keresték, hanem az európai hagyomány és humanizmus hívásait is meghallották. A műfordítás mindig különleges szerepet kapott munkásságukban, valójában a szellemi ellenállás része és formája lett. A magyar irodalomban mindig igen magas volt a műfordító munka rangja és értéke, hagyományos kötelességet jelentett, hogy éppen a legnagyobb költők tolmácsolják a világirodalmat magyarul. Elszigetelt nyelvünk általuk fogadta be a nagyvilág, az emberiség üzenetét. Klasszikus költőink egymással versengve hódították meg a világköltészet korszakait, tartományait és remekműveit. A múlt században Kazinczy, Vörösmarty, Petőfi és Arany, a Nyugat irodalmi megújulása után Babits, Kosztolányi, Tóth Árpád, Szabó Lőrinc, József Attila, Illyés Gyula a mi nyelvünkön teremtették újra a klasszikusokat és a moderneket. A harmadik nemzedék az ő nyomukban járt, midőn a kulturális örökség gondozásában, az emberi értékek védelmében vállalt munkásságát műfordítással egészítette ki. A műfordító tevékenység szervesen következett abból a szerepből, amelyben a nemzedék önmagára talált. Radnóti Miklós, Vas István, Weöres Sándor, Jékely Zoltán, Képes Géza, Rónay György vagy éppen az erdélyi Dsida Jenő és Szemlér Ferenc hivatásnak tekintették a műfordítást, általa is az emberi szellem és műveltség fenntartásában, a barbárság ellen viselt küzdelemben vállaltak méltó feladatot. Klasszikusokat fordítottak és moderneket, közöttük olyan költőket, akiknek már puszta neve vagy nemzetisége antifasiszta tüntetést jelentett. Aragont, Éluardt, Brechtet, franciákat, angolokat, oroszokat. Volt idő, éppen a háború dühöngő évei alatt, midőn a német seregek által leigázott Európában a legnagyobb erővel magyarul zengett fel az európai hagyományokat és a szellem szabadságát védelmező líra kórusa. A költők műfordítások fölé hajoltak, az esszéírók és kritikusok idegen verseket gyűjtöttek, antológiákat szerkesztettek. Az egyik méltán híres versgyűjtemény, a Száz vers bevezetőjében írta le Szerb Antal a következő sorokat: „Kedves olvasó, légy régimódi, szerezd be a kapcsos albumot, és tedd el vagy vidd magaddal. Ki tudja, mit tudsz megmenteni ezekben a szörnyű időkben, és ki tudja
