Új Dunatáj, 1997 (2. évfolyam, 1-4. szám)
1997 / 3. szám - Fried István: Posztmodern társadalom felé?
Fried István • Posztmodern társadalom felé? 19 Fried István POSZTMODERN TÁRSADALOM FELÉ? „Nehéz egy világban élni, ahol minden ajtónak, melyen át ember eljuthatna egy másikhoz, külön kulcsa van.” (Márai Sándor: Kulcsok. Újság 1932. III. 24.) Lyotard könyvének megjelenése óta divattá vált „a nagy elbeszélések” csődjéről értekezni, filozófiákból, ideológiákból és társadalomboldogító elképzelésekből szerveződött irányzatok bukásáról. Közéjük több okból (az utópisztikus fogalmazásokra leginkább hajlamos bölcselők kiváltképpen) nemigen sorolják be a nacionalizmust, viszont többen odaszámítják a felvilágosodást, s ami összefügg az értékek átértékelődésével: a „fausti kultúra” ún. „logocentrizmusát”, nem kevésbé mindazt, ami az egység, a koherencia felé mutat. Mintha a tudományos, a technikai és az ipari „fejlődés” okozta világ-traumák okozóját abban a folyamatban kellene (vagy lehetne) keresnünk, amely a felvilágosodás dialektikája során formálódott, és amely veszélyre nem elsőként, de máig érő nagy hatással Nietzsche hívta föl a figyelmet. Már rég nem pusztán ideológiákról és eszmék-eszmények ideológizálódásáról van szó, amelyek következménye Kant kritikai magatartásának visszavonása, megfellebbezhetetlen (?) autoritások kialakulása a politika, a gazdaság, a művészetek területén. Inkább arról az ambivalenciát rejtő jelenségről gondolkodhatnánk, amelyet a Karamazov-testvérek hitetlenség és hit, reményvesztettség és reménykeresés között ingadozó hősének, Karamazov Iván szájába adott a totalitárius világrend látomásával küszködő Dosztojevszkij: a Nagy Inkvizitor képviseli azt a világrendet, amelyben a szubjektum nem szorong immár, hiszen a választás lehetőségét, az ige megértését átadta, cserébe a kenyérért, a hétköznapok lapos biztonságába merülve megnyugszik a tekintélyuralomban, amely kielégíti csodavárását. A Nagy Inkvizitor tökéletesen szervezett világállamában nincsenek (nem lehetnek?) identitásproblémák, a kiskorúságban rekedtek számára nem merül föl a szuverenitás, a pluralitás igénye. Karamazov Iván poémának nevezi tervezett és egyelőre csak vázlatosan elkészült művét, az Ördögök Sigaljovja kifejezetten államelméleti értekezést szerkeszt az általa hézagtalanul hibátlannak hirdetett jövőbeli világ lehetséges berendezkedéséről: annyi bizonyosnak tetszhet, hogy lyotard-i értelemben „nagy elbeszélést” alkottak, műfajilag „nagy-epikai” művet, amely teljes világképpel szolgált, racionálisnak bizonyult a legapróbb részletekig, ezenkívül átlátható volt, egyértelmű, létrehozhatóságát pedig szavatolta (vagy szavatolni látszott) a XIX. század nem egy utópiája a megtervezhető, megvalósítható, az egész társadalmatvilágot átfogó rendről.
