Új Dunatáj, 1997 (2. évfolyam, 1-4. szám)
1997 / 3. szám - Fried István: Posztmodern társadalom felé?
20 Új Dunatáj 1997. szeptember Nem időznék el hosszabban ott, hogy az állameszme totalitása mennyire következett a felvilágosodásból, s hogy a felvilágosodás mely irányzata vezetett Fourier-ig, akár Bakunyinig vagy Marxig, és még azt is csak mellékesen említem meg, hogy nem pusztán a Homais patikusok „racionalitása” létezik, mint ahogy az Elfújta a szél „romantikájá”-ért sem szokták a Schlegel-fivéreket vagy Byront, de még Hawthorne-t sem felelőssé tenni. Hogy a felvilágosodás mégis, mindennek ellenére (mint „nagy elbeszélés”) minden bajok egyik fő okozója lett, az talán a nem egyszer naív fejlődéshitnek, a nem egyszer szűkkörű tudományfelfogásának is köszönhető, meg annak, hogy pozitivista gondolkodók némely vonásában elődjükre véltek ismerni. Talán nem túlzás azt állítani, hogy régiónkban, amelyet Kelet-Közép-Európának, Közép-Európának, Dunatájnak egyként szoktunk nevezni korszaktól és az elemzésbe vont területtől függően, a felvilágosodás nem ért véget a XVIII. századdal, fő követelései nem egyszer a XX. században is időszerűek maradtak, s az utóbbi negyven esztendő politikai berendezkedése még Montesquieu elveinek sem felelt meg a törvényhozói és a végrehajtó hatalom szétválasztása tekintetében. Mai napság viszont, amikor a látványosan közeli idegen elnyomás lidérce szétfoszlott, egyszerre és zsúfoltan bukkantak föl a kihívások: olyan feladatok megoldása van napirenden, amelyek nemcsak a posztmodernnek nevezett periódusban jelentkeztek, hanem egyik-másik a szerencsésebb történelemmel rendelkező államokban már jóval korábban, a premodernnek és modernnek minősített korszakban viszonylag kielégítő megoldáshoz jutott. Ugyanakkor a „késésének tulajdoníthatjuk talán azt is, hogy régiónkban sokkal tovább őrizték szerepüket azok a (szellemi) közösségek, amelyek a gazdaságilag-társadalmilag előre haladottabb (ám nem bizonyosan sokkal boldogabb) nyugati-amerikai parlamenti demokráciákban már rég a kényszerű privatizálásba menekültek. S hogy a dekonstrukció Franciaországban, majd az Egyesült Államokban formálódott bölcseleti-irodalomszemléleti irányzattá (jellemzetes kulcsszavaival, mint a dijférance és a dissemination), talán alátámaszthatja azt a feltételezést, hogy a posztmodernség igénye a radikális pluralitásra, vagy ahogy egy német szerző írja: a posztmodern terápiára az esztétikai kilépést tekintve művi világa önmaga okozta kényszeréből, kevéssé sugalja régiónk tétovázó, megosztott, nem egyszer közömbös, máskor fásult társadalmainak, hogy fenntartás nélkül (a Mcdonalds és a Burger King étkezdékkel párhuzamosan) kövessék a nyugati életrendet. Annyit kiegészítésül: a nyugati és észak-amerikai parlamenti demokráciák organikus fejlődés eredményeként jöttek létre, nem vitás, alkotmányaikban ott a felvilágosodás ihletése, míg régiónk társadalmára egy tőle lényegileg idegen szisztémát kényszerített rá a második világháborút befejező békeszerződés. Hogy az, amit századfordulós életérzésként még Márai Sándor amúgy fogalmazott meg: „valami nincs rendben”, egyként artikulálódott ott meg itt, hogy ott a dekonstrukció lehetősége, mértéke, a decentrálás és a centralizációban megőrizhető
