Új Dunatáj, 1997 (2. évfolyam, 1-4. szám)
1997 / 1. szám - Szabó József: Tájszavak és bodrogközi hagyományok
40 Új Dunatáj 1997. március A tündér varázslatos éneke volt az. Ő a járóláp nádasában rejtőzve bolyongott egyik helyről a másikra, s éjjelenként egy régi történetet énekelt, amely az erdők ura és a tündérek között esett harcot mesélte el” (41). Szinte miniatűr néprajzi tanulmánynak is beillik mindaz, amit a Szent György napjához fűződő haszonfűkeresés és mézharmat-gyűjtögetés egykori szokásáról a Pásztorok vetélkedése című történetben találunk: „Alighogy elitta az utolsó hófoltokat a föld, s elődugták fejüket a zsenge fűszálak, a pásztorok máris elindultak hasznosfüvet keresni. így hívták mifelénk a varázshatalmú füvet. Azt tartották róla, hogy ennek birtokában egész évben baj nélkül legeltethetnek a pásztorok, távol tarthatják általa a jószágra leselkedő bajokat, betegségeket, de a vadállatokat meg a rablókat is. Bodrogköz leghíresebb hasznosfűlelőhelye a kövesdi határban volt, a híres-nevezetes Hatfa környékén. Szent György-nap előtt, április első felében sok pásztor kóborolt errefelé, lehetőleg titokban, de mindenekelőtt halálos némaságba burkolózva. Találkozhatott ekkor itt a sógor a sógorral, apa a fiával, akár fel is bukhattak egymásban, de még csak egy adjistent sem ejtettek ki a szájukon, mert úgy tartották, hogy a hasznosfű varázsereje semmivé válik az emberi hangtól. Ezt pedig semmi szín alatt nem lehetett megkockáztatni, hiszen Szent György-nap éjjelén igen nagy szükség volt a varázsfű hatalmára... Ezen az éjjelen ugyanis a tudós, öreg pásztorok füstölték körös-körül kiválasztott legelőiket, tüzeket lobbantva a sápadt holdfényben. Azt a területet aztán, amelyet lánggal így körbefogtak, senki ember fia az ő akaratuk ellenére át nem léphette. Hogy pontosabban szóljak, a pásztorok ilyen módon húztak karámot a jószág köré, s onnan aztán nem bitangolhatött el a tehén meg a bika, de még csak egy hangya vagy bögöly sem juthatott be arra a területre. — Ezekben az időkben nagy szükség volt az ilyen intézkedésekre, mert a táj a nép legfontosabb éltetőjének számított, így sokan próbálkoztak a maguk hasznát erősíteni a mások kárára. Boszorkányos asszonyok meg férfiak úgy, hogy Szent György-napkor mézharmatot gyűjtöttek, ennek segítségével remélvén a tejhasznot a maguk számára megkaparintani. S ott voltak aztán az igazi boszorkányok és boszorkány hírében állók, akik Szent György-nap éjszakáján macska képében, csíktökkel a nyakukban járták az istállókat, hogy a maguk javára fordítsák a tejbőséget” (73-4). — Figyelmet érdemel a kígyó kővel kapcsolatos hiedelmek leírása is: „Tavaszszal, amikor már megjött a szigetre a gólya, fecske meg a többi költöző madár, s a fák rügyeit is bontogatni kezdte a meleg napsugár, a kígyók nagy csapatokba verődtek, s fújták a híres-nevezetes, titokzatos gyémánthoz hasonló kígyókövet. Az emberek között akkoriban az a hiedelem járta, hogy a kígyókőben rendkívüli varázserő lakozik, s aki a birtokába jut, az mindenféle köszvényt, nyavalyát, gutaütést, egyszóval bármi betegséget meg tud gyógyítani általa. Sőt azt is tudni vélték a bodrogköziek, hogy a kígyókő láthatatlanná teszi a gazdáját.” (84). A jáspiskövek című történetben (a 101. lapon) többször is előfordul a lápkút táj-
