Új Dunatáj, 1997 (2. évfolyam, 1-4. szám)

1997 / 4. szám - KRITIKA - Szilágyi Zsófia: Nagybetű, élet, irodalom

mat közelebbről. Ám a vers utolsó sorai visszautalnak e helyzet lényegére, a vallomást / „neked én be is vallhatom” / kikényszerítő erőre: az elmúlástól tetten érten.” Sajátos halálképzet ez. Tényként állítja a beszélő, nemcsak potenciális veszélyről szól, elfogadva a pusztulást, ahogy a Flóra sorsértelmező szakaszaiban is: „Én, aki vele mind csak hadakoztam / kibékülnék a haragvó halállal.” A nyitó versszak is tartalmazza a halálképet, de euforizáló metaforákkal:

„Most azon muszáj elmerengnem: hogyha te nem szeretnél engem, kiolthatnám drága szemem, lehunyhatnám fáradt szemem.”

A feltételes szerelem, a halált távol tartó kedves akaratától függ. A lehunyt szem, a fáradtság, a halál megnevezésének szinte köznapi eufémizmusához tartozik. Az előtte levő képzet azonban visszautal egy Balassi-sorra. József Attila vonzódása a régi magyar irodalomhoz közismert. A szegedi egyetemről meghatározó élményként őrizte Dézsi Lajosnak a régi magyar irodalom professzorának dicséretét. A Magyar Mű és Labanc Szemle vitairat „nagyságos Balassiról” mint legkiválóbb költőről szól. Az utolsó évben, még a szanatóriumban is, ismét kedves költőjét olvassa Balassi így ír kedveséről a Júliát hasonlítja a szerelemhez című versben:

„Júlia két szemem,

Olthatatlan szenem,

Véghetetlen szerelmem,

Júlia víg kedvem,

S néha nagy keservem,

Örömem és gyötrelmem,

Júlia életem,

Egyetlenegy lelkem,

Ki egyedül bír velem.”

A kezdő sorok motívumai, rímei tűnnek fel a József Attila-versben, a halálképzetbe építve a másik vers szerelmi metaforáit. Magyarázat lehet, hogy Balassi himnikus dicsérete, versének halmozó, túlzó metaforikája

10