Új Dunatáj, 1997 (2. évfolyam, 1-4. szám)
1997 / 4. szám - KRITIKA - Szilágyi Zsófia: Nagybetű, élet, irodalom
hasonló élményen alapul, mint amely a Flóra-vers keletkezése idején költőnk sorsát jellemezte. A levelek vallanak a szerelmi ostromról, utalva férfias vágyakra. A Flórának azonban csak a kedves mindenhatóságáról, őrző szerepéről alkotott képet vette át, mintahogy a Flóra-versek általában is a testetlen, elvont szerelem ideáját sugározzák. A Flóra 5. darabja is olyan himnikus vallomás, amelyben a földi nő vonásaira alig ismerünk. Forrásként ismét egy XVII. századi éneket, az All előttem egy virágszál folklorizálódott változatát találhatjuk: „Neked egészség adassék. Szép termeted bötsültessék. Jó híred neved hallassék. És én tőlem ditsértessék.” A Flórának e verscsoport meghatározó motívumát, a halál-élményt más összefüggésekben mutatja fel, mint az idetartozó művek. Azonban - látnivaló - a szerelem az az erő, amely képes - vagy képes lenne - a halált távoltartani, ugyanúgy mint versünk nyitó és záró részében jelzett alaphelyzetben. A Flórának közbülső nagyobbik egysége azonban egy sajátos halál-képzetet ír le, amelyet nem a pusztulás, a test szétfoszlása jellemez, hanem egyfajta idill. Ezt fogadja el a lírai én, mintegy visszavonva a verskezdetben tett kijelentést, módosítva az ott jelzett halálképzet tartalmát: „Mert jó meghalni. Tán örülnék / ha nem szeretnél így...” Ezt, a lírai én helyzetét tekintve szokatlan és érthetetlen kijelentést nem az utolsó versekben megjelenő önfeladás magyarázza, a pusztulás tényszerű tudomásulvétele, hanem egy sajátosan megrajzolt, átmitizált halálkép. Ez pedig ellentmond a kései versekben megjelenő, a széthullást a mindenségre is kivetítő világképnek. A világot e lírai értelmezés szerint a víz képzete, elemei, illetve a József Attila költészetéből máshonnan ismerős motívumok írják le. A „fehér habú zöld egek” univerzum-képe az Ars poetica „habzó egét” idézi, azzal a különbséggel, hogy ott e mitikus képet kiegészíti a „valódi világ”, úgy alkotva teljességet. Noha a víz motívum József Attila költészetének egyik gyakori eleme, e sajátos értelmezést ez idő tájt alkothatta meg a költő. Az igencsak különös és értelmezésre váró Már réges-rég kezdetű vers vall először a vízhez tapadó mítosz vagy vallás költői átlényegítéséről. A forrásra talán A Dunánál sorai utalnak, s az ott érzékeltetett nyuga11
