Új Dunatáj, 1997 (2. évfolyam, 1-4. szám)
1997 / 4. szám - Marno János: Listavezetőim - ma
József Attila legszebb sorai 13 Marnó János Listavezetőim - ma „Bogár lépjen nyitott szemedre.” Nem is egy teljes sor ez, amivelj. A. Magánya. indul, eléggé közismert darab, a legjavának tartott, kései versek közül való. Szép? Átkozottul az. De magam csak nemrég fedeztem fel benne a „mögöttes” tartalmat, azt, ami a kép (fantáziajelenet) biztos, s nemcsak rendkívüli, erejét adja. A szembogár szóképe tudniillik. Nincs türelmem tüzetes nyelvi-tudati analízisre, megvizsgálni, hogy az illető versben (ill. a költő tudatában) vajon mi egyéb, ennél még rejtettebb, „periférikusabb” konverziók, paresztéziák, kontaminációk árulkodhatnának hasonló nyelvi földrengésről, de hát egyelőre, gondolom, elég ez az egy is - magyarázatnak, hogy a versmondat szépségerejét honnét származtatom. S tudta-e József Attila, ésszerűen, hogy egy szóképet bont-elevenít meg? A folytatás szerint ha „ésszerűen” nem is, evidensen igen; mert a rejtett magától-értetődőséget így explikálja: „Nézz a magányba, melybe engem küldesz. / Fogad morzsold szét; fald föl nyelvedet.” (Nem emelek ki elemeket, annyira elemien szólnak magukért a szavak.) „Mozdulatlan, hanyatt fekszem az ágyon, / látom a szemem: rám nézel vele.” Ellépek most a bogártól (majd visszalépek rá), s veszem a 17 éves költő - igaz, másfél évtizeddel később tisztázott - szemleírását, a Tanulmányfej c. szonett záró tercináját: „Ködlepte, síkos szemsikátorában, / véres kövön a mámor tántorog. / Csak ül. S alakján bárgyú lomhaság van.” Szívem szerint az egész darabot idézném, persze, annyira tetszik (sic), annyira idézi, nekem, a Van Gogh-i portré-örvényléseket. Festői, de már az anyag, mint Van Goghnál (s a legerősebbeknél mindig is) a s aját „ábrázatát” mutatja; s mint ahogy témáját megelőzi a (vers)kezdő formázással (így ez a sor sem kevésbé gyönyörű a többinél!): „Mély szürkeségbe szédült át a reggel.” Micsoda alapozás, festőileg, zeneileg egyaránt! És mind a 13 következő sor ezen az alap(anyag)on keresztül formázza tökéletesre a Tanulmányfejti, ill. „arányul” (vissza mintegy) mozzanatonként a „szótlan” anyaghoz; de úgy, hogy ama körültántorgott szemsikátori sarokkő végül épp annyira ellenlábasa (antipódusa), mint amennyire szubsztanciális metaforája lesz egyszeriben a napkezdő Napnak, világosa és árnysötétje, úgymond, egyszeméjhtn. Tallózásomban önkényesen oldom fel a szem-éjt a szintén tizenhét éves J. A. nagyratörő, vörösmartys szonettkoszorújának holdas-bogaras két sorával, már a mesterszonettből: „a holdas fények rajta, mintha kertben / világbogárkák szárnya csókra rebben.” Nem a legintenzívebb sorok ezek a koszorúból, de szépen előlegzik az érő József Attila idilli-radikalizmusát, oppozícióját a kortárs élköltők akár parnasszista, akár/és minimalista lírakoncepciójával. (A didaktizmusig »semmitmon
