Új Dunatáj, 1997 (2. évfolyam, 1-4. szám)

1997 / 4. szám - Marno János: Listavezetőim - ma

14

Új Dunatáj 1997. december

dásig« szemléletes példa erre a koszorú kezdő sora-mondata: „Külön világot alkotok magam.”) De íme, ugyanez, a didaktikát már teljességgel kiégető kései változatban így szól: „Megalkotom szerelmemet.” Teljes világnyi (Id. J. A. költészetbölcseleti „világhiány” terminusát) differencia a két alkotás mód között.

S közben a sorok! Az idillek! A beszéd, a nyelv zsigerek-diktálta mimikrije, sortörő játéka, mint a Marnát asszociáló Szappanosvíz c. párversben, gyönyörű futam, idillnek azonban hogy’ is nevezhetem, míg, igen, deklaráltan idilli darab (fülemnek baljós effektekkel) a Nyári délután. Sorra szedni szét kár ezt a verset, oly gyöngéd, trópus-ízű vad humorral kanyarodnak egymásra/ba a magukban is tapinthatóan izgalmas (autoerotikus) mozzanatok.

Cseveg az olló. Néne nyesi a pázsitot, s megáll. Hátulról nézve is látni, ásított.

Rádió nyüzsög. Szárnyak dongnak az üvegen s a szellők táncot járnak a puha füveken.

Az idő semmit játszik,

langy tócsa most, megállt.

Hogy elleng, abból látszik, hogy remeg a virág.

Avers felét idéztem csupán, a lendületvételét (ld. rádió-vevőkészülék), benne, a lendületvételben, a „végre-közösítő” játszi-holtpontokkal; szeretem őket, azért is mert könnyeden oszlatják el a nap mint nap magunkra olvasott „megfigyelés avagy projekció” dilemmáját (habár itt oly nyilvánvaló pl., hogy a néne csakugyan ásított), s exponálják ehelyett az édesded unalom/csiklandó szorongás válaszképeit. Nem kell semminek lendületbe jönnie, a lendület bejön magától, a holtpont-köztes létből, metrikus-aszimmetrikus képzetosztódással; Van Gogh, a japános toll(ecset)vonások... érzéki fel-, elcsigázottság. Örvénylés (itt is), amely magába (időtáncába, -járásába) lassul, ám mielőtt elvonatkoztatódnék (defigurativálódnék), meghasonul, lágyan (plasztikusan), mint már a kezdésben: „Cseveg az olló.”

(Mellesleg, gyepmentén, citálom ide a kései-pszichoanalitikai főversek egyik nagy szlogenjét: „Légy, ami lennél: férfi. / A fű kinő utánad.” Választott darabomban pedig, ugye, néne jártatja ollója száját, ő maga, háta tanúsítja, beleásít, tágít,