Új Dunatáj, 1997 (2. évfolyam, 1-4. szám)

1997 / 4. szám - Kabdebó Lóránt: József Attila legszebb sorai

12

Új Dunatáj 1997. december

A hideg űrön holló repül át s a csönd kihűl. Hallod-e, csont, a csöndet? Osszekoccannak a molekulák.

Milyen vitrinben csillognak ily téli éjszakák?

A fagyra tőrt emel az ág s a pusztaság fekete sóhaja lebben - varjúcsapat ing-leng a ködben.

Nem véletlenül mondtam: legszívemszerinti szöveg. A gondolat áthelyeződik a szívbe, nem az elme, hanem a szív fogadja magába a teljes létezést ezekben a sorokban úgy, hogy közben ki is kapcsolja magát, de meg nem szünteti. A teljes létezés és annak teljes öntudatosodása nem a pillanatot rögzítő elmeállapotban összegeződik ekkor, hanem abban a biológiai valamiben, amely az én fenntartója éppúgy, mint ahogy valami más az egész létezést is autentikusan összefogja. Ez az egyszerre rajtam kívül, mégis bennem is meglévő energiaforrás ölt testet ebben a szövegben, hogy énbennem lakozhassék. Egyszerre mindenkiben külön-külön benne és általa a világ egésze. A hidegen szikrázó e-hangokkal szemben megjelenik a testesebb csönd: az igen és a nem, a lét és a semmi. Avers itt, ezekben a sorokban egyensúlyozni képes: mindent egy pillanatban szövegbe rántani úgy, hogy le is írja és meg is szünteti időbeliségét.

ígértem a szerkesztőnek, nem fogom megírni, miért is tetszik éppen ez a szöveg. Nem fogtatok ki rajtam, nem magyaráztam semmit. Dadogok csak arról, amint eszembe jutottak dolgok, mialatt a sorokat gépelem.

De egy anekdotával megfejelem. Eredetileg csak ezt akartam megírni. Amikor tudatosan - öntudatlan ki tudja mikor olvashattam először a szöveget? - először érzékeltem, akkoriban bennem minden lényeget Bartók zenéje töltött be. És ha Bartókra is rákérdeznél, máig legszívemszerinti darabja a Diverimento második tétele. A szöveget és a zenét nem tudom szétválasztani. Hallottam a szövegben a zene lüktetését, sodrását, létrekérdezését, és ha hallom a zenét, közben magamban mondom a József Attila-szöveget. Ahogy a kettőt egybeolvasom-hallom, közben elengedem magamat, „csak” létezem, hanggá-szöveggé változottan. Többet ne kérdj. Megmondtam: csak. Ha ennyiből nem értesz, nem is lehettél szerelmes soha életedben.