Új Dunatáj, 1997 (2. évfolyam, 1-4. szám)
1997 / 3. szám - Bakk István: Civil társadalom - illúziók és realitások Közép-Európában
28 Új Dunatáj 1997. szeptember mozgalmak, 56-osok) történetében, amely végül elvezetett a Szabad Kezdeményezések Hálózatának megalakulásához. E kezdeményezéseket jogosan tekintjük civil társadalmiaknak, azonban - a mából visszatekintve - az is nyilvánvaló, hogy mögöttük egy ideológia is megalapozódott. A politika totalizáló szférájából magát egyre sikeresebben kivonó értelmiségi elit ugyanis mindjárt egy másfajta homogenizáció kezdeményezőjévé vált: a független gondolkodás teljes kritikai vértezetével hipotetikusan felruházott polgárokat gyúrta össze „civil társadalommá”. Ennek mögöttes motivációja természetesen érthető: a politika alatt egy adott diktatórikus berendezkedést értő, a maga viszonylag szabad mozgásterét felfedező értelmiségi elit a valóság kihívásaként szembesült azzal a lehetőséggel, hogy a közjó néhány kicsiny és konkrét műhelye létrehozható - látszólag teljes mértékben függetlenül az államosított társadalomtól. Az ideológia kialakulását fogalomtörténeti előzmények is segítették. Locke 1679 körül írott Értekezés a polgári kormányzat igazi eredetéről, hatásköréről és céljáról című művében jelenik meg először a civil társadalom fogalma, ő az abszolút monarchia ellentéteként értelmezett liberális demokráciára használja, amelyben az állampolgárok által elfogadott törvények irányítják az egyes ember viselkedését. A skót morálfilozófus, Ferguson mindezt az erkölcs dimenziójában fogalmazza újra: a polgári társadalomban az együttműködés igazi alapját az erkölcsi normák biztosítják, s nem az érdekek vagy az intézmények. Hegel szerint a civil társadalom az államtól független társadalmi intézményekből, köztük a piacból áll. Lényegében tehát egy hagyományról van szó, amelynek vezérfonalát olyan modern szerzők is követik, mint például Dahrendorf. E szerzők szerint a civil társadalom az, ami a társadalomban „nem állam”: pontosabban azok az intézmények, amelyek egyrészt az állam, másrészt pedig a család és a magánélet között helyezkednek el: egyesületek, mozgalmak, más független szervezetek, de ezekhez hozzátartozik a „civil kultúra” is, mely az állampolgárok együttműködésben való bizalmát kódolja. E civil kultúra hiányában vált a romlatlan instanciákat önnönmagában hordozó szellemember paradigmája egy széles ellenzéki platform eszmei kiindulópontjává: egyrészt a közép-kelet-európai disszidencia makacs illúziójává, miszerint a politikai hatalomtól való szellemi függetlenedés hosszú távon is fenntartható, másrészt ama legitimációs ideológiává, amely - mint von Beyme írja - a nomenklatúraelittel szembeni tehetetlenség kompenzálására szolgált, de amely a politikai szerepvállalásra is felkészítette az értelmiségi elitet. Az illúzió a rendszerváltásig hasznos maradhatott, támaszul szolgált az értékpolitikai szempontok felvállalásához, a rendszerváltást követően azonban az érdekpolitikai szempontok léptek előtérbe. Ezért az új politikai elitek, melyek magukat „civil társadalmi kezdeményezések”ként aposztrofáló mozgalmakból nőttek ki, a maguk értékpolitikai beállítódásuk-
