Új Dunatáj, 1997 (2. évfolyam, 1-4. szám)
1997 / 3. szám - Bakk István: Civil társadalom - illúziók és realitások Közép-Európában
Bakk Miklós • Civil társadalom - illúziók és realitások Közép-Európában 29 kai nem voltak képesek integrálni a valóságos társadalmi - érdekartikulációjú - folyamatokat. II. A nyolcvanas évek illúzióival szemben Michael Walzer mondja ki a legegyértelműbben a kijózanító igazságot: az állam, a közhatalom lerázhatatlanul szükséges, s „nem lehet - mint a jó öreg anarchisták szerették volna - csak a civil társadalmat választani.” A civil társadalom csak a polgári környezet hiányát átélő „művelt polgár” (a Bildungsbürger) szempontjából alternatívája az államnak. Az állam nem képes hosszabb távon fennmaradni, amennyiben elidegenedik tulajdon civil társadalmától: ugyanis a lojalitás, az állampolgárság eszméje, a politikai kompetencia, s a beléje vetett bizalom folyamatos újratermelése sohasem kizárólag az állam teljesítménye. Másrészt viszont a civil társadalom ünneplése, az „antipolitika” veszélyeket is rejt magában, az egyesületek hálózata, a civil társadalom történelmi múltat is magukba építő formái nem mellőzhetik az államhatalom intézményeit: „Az egyesületi hálózat egész keresztmetszetében - írja Walzer - ... egyének egész sokasága szorul védelemre a hivatalnokokkal és munkáltatókkal, szakértőkkel és pártfőnökökkel, vállalati elöljárókkal, igazgatókkal, papokkal, szülőkkel, vállalattulajdonosokkal szemben; a kicsik és gyengék csoportjait általában meg kell védeni a nagyokkal és hatalmasokkal szemben. Amennyiben a civil társadalom magára marad, egyenlőtlen hatalmi viszonyokat termel ki, amelyeket csak az állam képes kiegyensúlyozni, kiegyenlíteni.” Az állam civil társadalommal szembeni kiegyenlítő szerepében tulajdonképpen a demokrácia egyik alapkérdése jelenik meg. A demokrácia a választás szabadságán alapul, a választás szabadsága viszont nem korlátozódik a jelöltek közti versenyt gátló akadályok elhárítására, a versengő politikai piac megteremtésére. Feltételez egy olyan viszonyrendszert is, amelyben az egyén citoyen-ként viselkedhet, vagyis hogy „érdekeit és nézeteit, olyan közvetlenül, ahogyan csak lehetséges, össze tudja kapcsolni a kollektív élet kereteit meghatározó törvényekkel vagy politikai döntésekkel”. Valójában ez a civil társadalom terepe: egyik oldalon a magánéletből sarjadzó valahová tartozás szükséglete határolja, a másikon pedig - a politikai rendszer közvetítésével - az állam szférája. E két határ közt a civil társadalom teljesítőképessége azon mérhető, hogy lehetővé teszi-e a polgárok számára, hogy a maguk és a hozzájuk közel állók érdekeit tágabb összefüggésben mérlegeljék. „Nincs demokrácia - írja Alain Touraine -, ha a citoyenségköztes világa nem terjed ki egyfelől a magánérdekekig, másfelől az államhoz való tartozásig.” A demokrácia akkor igazán működőképes, ha folyamatosan újjáteremti a citoyenség terepét, amelyen aztán harmonizálódnak és kombinálódnak az érdekek, a lojalitás, a csoportkötődések
