Új Dunatáj, 1997 (2. évfolyam, 1-4. szám)
1997 / 2. szám - Pályázati felhívás
az egész szöveg birtokbavétele után, s a harmadik, negyedik és a további olvasatok új és új befogadást engednek meg. A lehetőségek, természetesen, kimeríthetetlenek. Ám a gyakorlatban a szövegértékek gyarapodása a végtelenségig nem tarthat. Ennélfogva egy idő után az irodalomtörténeti olvasat kerül előtérbe, tehát az a megközelítés, amely az egyedi észrevételek után szinte ösztönösen a megfigyelések általánosításának, epikatörténeti „betájolás”-ának irányába mozdul el. 3 A novella megértése, értékeinek felismerése, a narráció sokféle variációjának, játékosságnak és poétikusságnaka tudatosítása nem okoz nehézséget, de nem is kínál szembeötlő újdonságot. Az anekdotikus csattanó tréfája is jellemző Mikszáthra, ami miatt sokan (már a legigényesebb kortárs kritikusok is Péterfy Jenőtől Ambrus Zoltánig) és hosszú időn át elmarasztalták, ám a XX. század utolsó harmadának kitűnő epikusai (Vargas Llosa, Hrabal, nálunk Esterházy) felől nézve igencsak megváltozott ennek megítélése. Ami hosszú időn át anakronisztikusnak minősült, ma folytatható és megtermékenyítő hagyománynak mutatkozik. Azt a novellatípust, amelyhez A bágyi csoda is sorolható, valamiféle későromantikus idill kategóriájába sorolták sokáig. Manapság nem ezt (vagy nemcsak ezt) érezzük igaznak, hiszen ezzel egyfajta elkésett romantikusnak állítanánk be Mikszáthot. Aki valóban nem volt szinkronban az európai széppróza fejlődésével, s egyébként sem tartozott a különösebben művelt vagy tudatos alkotók közé. Nem a Csehovra, Maupassantra jellemző, az analitikus, realista pszichologizmus utáni epikus alakításra ad példát, hanem a maga útját járja. A szóbeli formák, a spontán elbeszélés, az adomázás felelevenítése révén az élőbeszéd frissességét imitáló narráció mesterévé vált. Láthatólag nagy őnála az improvizálás szerepe (mint több posztmodern prózistánál is), mintha a mesélés elemi eljárásai élednének újjá novellisztikájában. Abban is van hasonlóság közte és a posztmodern között, hogy ő is lemond a „nagy” igazságokról, ő is kerüli a didaxist, őnála is gyakran lényegesebb az, ahogy mondja, annál, amit mond. A novella irodalomtörténeti olvasata tehát nem érheti be a pályakezdő Mikszáth-novellák, A jó palócok fejlődéstörténeti jelentőségének felidézésével. Természetesen tudnunk kell arról, hogy valóban van köze egy bizonyos későromantikus írói attitűdhöz, amely nem a távolságtartó objektivitást részesíti előnyben, hanem teret enged a naív (vagy álnaív) spontáneitásnak, a természetesség és a közvetlenség formáját öltő diszkrét líraiságnak. Látszólag idilli, patriarchális világnak mutatja a palócföldet, a falvak, hegyek, erdők tájait, de ez inkább az író élet- és emberszeretetének folyománya, mintsem valóságélményének visszaadása. (Gyermekkora olyannyira szeretett környezetéről van szó.) Ez nyilatkozik meg az elbeszélői nézőpont változásaiban, tágításában és szűkítésében, abban, hogy nem kívülálló narrátort beszéltet, hanem azt kapjuk, ahogy a falu látja önmagát: hol naivan, hol játé-10
