Új Dunatáj, 1997 (2. évfolyam, 1-4. szám)
1997 / 2. szám - Pályázati felhívás
kisközösségi tudat) igazolja a korábban talán hitetlenkedők számára a babonaságot: „De ’iszen mégse bolond ember Kocsipál Gyuri, hogy elégette Szent Mihály lovát.” Azt ugyan senki nem mondta (tudtunkkal), hogy őt bolond embernek tarthatni akciója miatt, de ez a visszautalás alkalmas arra, hogy az elbeszélő tréfás önmegerősítésére (lehet, hogy elhangzott, lehet, hogy el nem hangzott, de mindenképpen a „levegőben levő” ellenvetések elhárítására) teremtsen alkalmat. Ezzel fordulóponthoz érünk a novellában. Jelzi ezt a nagy időbeli ugrás (három nap telik el), s jelzi ezt az elbeszélő megváltozott pozíciója is. Távolságtartó, külső közlés ez, nem közvetlenül a szem- és fültanúk szájába adva. S ez nem is lehet másképpen, hiszen harmadnap estére „nem maradt más, csak Gélyi János tíz zsák búzája.” Megszűnik tehát az embercsoport tanakodásának, találgató véleményformálásának imitálása. Ámde e tárgyilagos közlésmód sem tart hosszan, hogy a pletykának, vagy a mégiscsak jelenlévő, mert csak egyesével távozó őrőltetők morfondírozásának adja át a helyét: „Talán szándékosan hagyta utolsónak a menyecske, hogy ő maradjon a legtovább? De hátha csak incselkedik vele? Hátha az akácfa virága a kacsintása... Mindenkire hullatja, de olyan magasan nyílik, hogy nem lehet ágat szakítani róla...” Ennyi távolító, absztraháló meditáció után, ami ismét csak a narráció módosulását vonja maga után, a novella második szakasza is drámai, előtérszerű jelenetezésbe megy át. A dialógus több szinten folyik, s időben is több szakaszra tagolható. Gélyijános először a régi érzések feltámadására céloz: Vér Klárát azonban megsérti a feltételezés, hogy szándékosan hagyta utolsónak. Második nekifutásrajános időt akar nyerni, s takarmányt kér lovai számára, amit Klára nem tagad meg már csak azért sem, mert előző megszólalását maga is túlságosan elutasítónak érezheti. A harmadik „menet” nyílt vallomás és szerelemkérés immár, amit Klára kereken elutasít, s amivel Gélyi János átkát vonja magára. Mikszáth írói zsenialitása (többek között) abban nyilvánul meg, ahogy itt néhány mondattal, egy röpke dialógussal felvázolja egy szerelmi dráma többéves előtörténetét, lélektani körülményeit és következményeit. A továbbiakat aztán kintről, a házon kívülről, mintegy a leselkedő pozíciójából adja. Klára belülről letörli az ablaküveget: kiváncsi arra, hogy mit csinál Gélyijános. Ismét kétértelmű (vagy inkább egyértelmű) párbeszéd indul, melynek során kívülről látjuk Klári csintalan mosolyát. Majd János bekérezkedését (mivelhogy otthon felejtette a ködmönét és fázik) már eleven és ironikus elbeszélői hang közvetíti: „Aztán igazán hideg lehet ott künn... hiszen ő is fázik, reszket, mikor azt feleli: - No, gyere be hát, ha szépen viseled magad...” Itt ismét a mindentudó narrátor veszi át a szót, csak ő tudhatja, hogy Klári „fázik, reszket”, s azt is, hogy miért. Ami odabent történik, arról csakúgy értesülünk, hogy Gélyijános boldogságáról („...akár ki se menne többé soha.”), s Klára kívánatos voltáról kapunk jelzéseket. Ezúttal viszonylag tartósan érvényesül a Gélyijános nézőpontja (vagy a veleérző elbeszélőé): „Csak meg ne Őrölnék hamar azt a búzát!” Az elbeszélés belefeledkez-7
