Új Dunatáj, 1997 (2. évfolyam, 1-4. szám)
1997 / 2. szám - Pályázati felhívás
ni látszik a csúcspontra futó történet követésébe azzal is, hogy a győztes, boldogjános pozíciója dominál. Az utolsó epizód Gélyi János és Kocsipál Gyuri alkudozása. Gélyi János nagy értékeit (furulyáját, selyemvarratú dohányzacskóját) áldozza fel annak érdekében, hogy ne fejeződjék be egyhamar az őrlés, és sikerül is rávenni a molnárlegényt a zsilipek leeresztésére. A közvetett utalások (a molnárné nem tiltakozik a kerekek megállítása ellen, a szobában kialszik a gyertya, belülről halkan bekulcsolják az ajtót) sejthetővé teszik, hogy mi fog történni odabent. Az elbeszélő azonban sem morális helytelenítéssel, sem együttérző cinkossággal nem toldja meg az események elmondását, hanem a külső szemlélőt, Gyurit állítja előtérbe, akinek vigyorgása, s a fekete éjben vergődő fehér lepkéket idéző apró fogai nemcsak valami figyelemelterelés szolgálatában állanak, hanem a látvány, a színek, fények terébe mozdít ki az emberi szférából, ahová már nem is tér vissza a novella végéig. A szép csendesen visszaforduló patak, mely előbb megtorlódott és zúgva csapkodta a gátat, Klára ellenkezését, majd engedését idézi fel, hiszen a hold kibukkanását követően a szél meglepődése („... felülről fúj, simogatni akarta a vizet - s íme fölborzolta.”) nemcsak azt jelenti immár, hogy a természeti jelenség „nézőpontjának érvényesülése az elbeszélő végletes eltávolodását, állásfoglalástól tartózkodó, neutralitását adja vissza (s mindez, persze, térbeli távolodás is egyszersmind, hiszen a korábbi közelképek helyett a szél és a hold magasába emelkedünk), hanem azt is, hogy ami a szobában, az emberi szférában történik, az el van takarva a diszkrét narrációs elmozdítás jóvoltából. Ami kajánság mégis belekerül az utolsó mondatokba, az már a füzesek, a sás, a mogyorófabokrok gúnyos suttogása csupán. A „fölfelé folyik a bágyi patak!...” csodája egyszerre céloz a szerelem beteljesedésére, s arra is, ígéretéhez mégsem vált hűtlenné Vér Klára. E játék a szavak értelmével, az abszurd állítás ezúttal jelentéses voltával nem más, mint bármiféle ítélkezés elhárítása, ami a természeti szférába emelkedő poetizálás is egyben. Az érzések, a szenvedélyek, a szépség mámorát visszaadó tájképi idill után a szavakkal való csúfondáros játék relativizáló könnyedségével ér véget a történet, messze távoltartva az intellektuális és erkölcsi értékek világához tartozó értelmezéseket. Ezáltal az otthonosságérzet spontáneitása teljesen kitölti a befejezést, minden idegenkedés létjogát veszíti, mert patakok és lepkék, füzesekés mogyorófabokrok együttérző és egyetértő világába olvadnak bele a dolgok. Ahol a csodák csodák és mégsem azok, azaz valami, a gyermekkor világához kapcsolódó, szinte álomszerű szendergésben simul el minden. Valami civilizáción túli derű és otthonosság sejtelmében veszítik érvényüket az etikai és axiológiai meggondolások. 2 A novellát másodjára (illetve sokadjára) olvasó befogadó a címet azonnal roppant mulatságosnak tartja, kettős jelentését nyomban érzékeli. „Csoda” ez annak, 8
