Új Dunatáj, 1997 (2. évfolyam, 1-4. szám)
1997 / 2. szám - Pályázati felhívás
Utóbb értesülünk arról („Hanem ezt a véleményt nem hagyja szó nélkül Pillér Mihályné Gózonból.”), hogy ez a vélekedés ebben a formában el is hangzott, hiszen válaszol rá Pillémé. Az ennek nyomán kibontakozó dialógus is csupa elevenség, csupa tréfa. Pillémé nem teszi a tűzbe a kezét Vér Kláráért, Tímár Zsófi meg ál-ellentéttel vág vissza: „Jó asszony az, ha szép is.” Ily módon a párbeszéd veszi át az elbeszélő funkcióját, ez tudósít arról, hogy a molnárt sok öleléssel, siratással búcsúztatta Klára, amit olyan kommentár követ Pillémé részéről, mely inkább a beszélőre, az egész életszférára jellemző, mintsemhogy akár előre vinné a cselekményt, akár az információkat szaporítaná: „Minden okos asszony úgy viseli a viganóját, húgom, hogy a színes oldala van kívül.” Akár tudja az olvasó, hogy mi az a viganó, akár nem, ez is a bensőség-élményt, a beszélők számára egyformán ismert tárgyi környezet otthonosságát szuggerálja. S nyomban elárulja a dialógus azt is, hogy a molnárné miképpen fogadott hűséget a búcsú pillanatában („Előbb folyik fölfelé a bágyi patak, mintsem az én szívem tőled elfordul.”), s azt is, hogy van, aki ezügyben érintett („Ehhez tartsd magadat, Gélyi János!”) A fogalmazás roppant takarékos mindvégig. Azt olvassuk például, hogy „A többiek is nevettek.”, s mindössze ez tudósít arról, hogy a két beszélő is elnevethette magát. S ami ezután jön, az jellegzetesen az az elbeszélői közlés, mely a közösség nevében és helyett hangzik el: „No ’iszen az kellene még, hogy az a kevés víz is viszszaforduljon...” Hogy aztán a folytatás visszatérjen a kezdő sorok babonás-játékos hanghordozásához: „Jámbor bágyi patak még lefelé is csak ímmel-ámmal folyik. Maholnap nekigyürkőzik a homok, s megissza az egészet egy kortyra.” Továbbra is az összeverődött emberek szemejárását követi az elbeszélés. Ők veszik észre, hogy Gélyi János elpirult, hogy a ruhákat teregető molnárnét lesi, s hogy Vér Klára arca is piros lesz ettől. A narrátor sűrű és gyors helycseréjére mutat, hogy a következő ütemben a csoport jellemzése kissé mégis kívülről történik: „... amit nyelvük érint, nyomban feketébb lesz.” A „De nini...” kezdet meg arra utal, hogy az elbeszélő ott van a helyszínen, sőt még a tekintete pályáját is követhetjük, amint nyugat felé az égen sötét felhőket pillant meg. A narrátor jelenlétét tanúsítja, s egyúttal a csoporttól tartott távolság megőrzését is, ahogy (igaz, közvetett idézet formájában) meg is szólal: „No emberek, gózoniak, majomokiak, mozogni fog itt a garat estére.” A következő bekezdés indítása („Kis uzsonna táján olyan záporeső kerekedett...”) a megint csak a nem mindenki számára ismerős időpont megjelöléssel járul hozzá egy sajátos olvasói benyomáshoz, amit így rekonstruálhatunk: igaz ugyan, hogy én nem tudom, mikor van a kis uzsonna ideje, de ha a beszélő itt így mondja, akkor ez az ő környezete számára egyértelmű, világos, tehát az elbeszélő egy olyan szűkebb csoport nevében és kifejezéseivel él, amely az eddig elmondottak és bemutatottak szélesebb keretét jelenti. Egy tágasabb otthonosság (mert az el nem hangzottakra is mint ismertre célzó 6
