Új Dunatáj, 1997 (2. évfolyam, 1-4. szám)
1997 / 2. szám - Pályázati felhívás
Imre László EGY NOVELLA HÁROM OLVASATA (MIKSZÁTH KÁLMÁN: A BÁGYI CSODA) í A szöveggel első ízben találkozó a címet némi meghökkenéssel olvassa. Hagyományos, vallási értelemben vett csodára akkor sem igen gondol, ha Mikszáthról semmit nem tud. Sajátos hatású a „bágyi” jelző is. A Bágy patak neve semmit nem mond az olvasónak, ezért ennek is valami elbizonytalanító, az idegenséggel kiváncsivá tevő hatása van. A novella szövegét olvasni kezdve azután az idegenség-érzet fokról-fokra megszűnik. Előbb azt tudjuk meg a patakról, hogy „kicsi”, aztán az „ezüstszalag”, a „csillogó homok” olyan vizuális képzeteket kapcsol be, melyek a népregei „tündérek pici lábai”-nak említésével ugyanazt a félig komolyan vett babonás légkört erősítik, melyet a cím keltett fel. A második bekezdés a patak helyett a malmot, a természet helyett a malomkerekek megindulását váró, türelmetlen embereket mutatja, Gózon és Csoltó pedig a Bágyhoz hasonlóan olyan földrajzi nevek, melyek valami szőkébb tájegység otthonosságát képesek visszaadni. Idegenség és otthonosságérzet kettőssége árnyaltabbá teszi az elbeszélő hangját, aki egyrészt tudósít („Kocsipál Gyuri, a molnárlegény már Szent Mihály lovát is ellopta a majornoki temetőből”), másrészt egy fordulattal a novella humorát érezteti meg, mely az olvasót arra készteti, hogy találgassa, meddig veheti komolyan az elbeszélőt („lévén annak elégetése csalhatatlan módja a záporeső kierőszakolásának az égi hatalmasságoktól”). S ezzel már az olvasó speciális pozícióba jutott, s egyre nagyobb kedvvel feledkezik bele nemes ak a történetbe, hanem az elbeszélői modor félig komoly, félig tréfás hanghordozásának követésébe. A narrátor ugyanis az eddigi személytelenséget odahagyva a „Legyen is foganatja...” mondatkezdéssel a jelenet aktív, közbeszóló tényezőjévé válik, mintegy odalép az embercsoporthoz vagy esetleg éppen ehhez az embercsoporthoz tartozik. A „... - de mi az ennyi életnek?” kérdéssel a panaszkodó beszélgetést adja vissza, illetve a várakozók tehetetlen sopánkodását: „Kieszi a penész az utolsó zsákot, mire sor kerül rá.” A Vér Klárát bemutató bekezdés egyelőre csak külső, a látványban megnyilatkozó ellentétet regisztrál: mindenki bosszankodik, a molnárné azonban mosolyog. (Ennek értelme csak második olvasásra világosodik majd meg.) A következők még inkább a várakozók köréből fogalmazódnak meg, mert olyasvalaki beszél, aki tudja, hogy a molnár katona, s hogy Vér Klárát nem tanácsos hosszú időre magára hagyni: „... csak asszony az asszony, ha aranypaszománnyal övezi is derekát.” 5
