Új Dunatáj, 1996 (1. évfolyam, 1-4. szám)

1996 / 1. szám - Meditatív beszélgetés Mészöly Miklóssal

Meditatív beszélgetés Mészöly Miklóssal

7

Sorsunk-időkben én legyek a lap szekszárdi szerkesztője. Anyaggyűjtéssel, tehetségek felkutatásával bízott meg. Nem volt ez széleskörű munka, de a megbízás etikája és a bizalom egy fiatal, induló író felé az, amire a mai napig is csak nagy-nagy melegséggel tudok visszagondolni.

G. ].: — Első témáid gyakran kapcsolódnak a katonasághoz, a frontidőhöz.

M. M.: — Ez természetes, a história úgy hozta, hogy az én nemzedékem mellszélességgel ezt a világot volt kénytelen vállalni. Egyenes úton röpítettek bennünket a katonaságba, a front világába, aminek a drámája országosan közismert és agyonírt, agyonmesélt dolog. Természetesen nekem is ez adódott, mert az egyetem elvégzése után - a prebarbarizmus korszakában - gyakrabban jártam haza, hisz a szüleim éltek még. Mielőtt a frontra kimentem, az utolsó évet is úgy töltöttem el, hogy ledoktoráltam, hazautaztam, s már a fejem fölött lógott a behívó. Nem tudtam, mikor fog bekövetkezni a dolog. Én a belső etikám szerint a katonaságot megfontoltan ki akartam kerülni, mert ebben a mocskos háborúban behívottként sem akartam részt venni. Azonkívül nem is Magyarországon akartam folytatni a tanulmányaimat, mert módom és lehetőségem lett volna - ha útlevelet kapok - Franciaországba menni. Csak akkor már az én korombéli nem kapott útlevelet szabadon, hanem fenntartással. Mi pedig behívás előtt álltunk. Én Párizsba, a Sorbonne-ra készültem. Ott akartam irodalom és filozófia szakra beiratkozni. Hogy jól történt-e vagy sem, ezt az ember utólag ne nagyon kutassa. Mindenesetre megvolt annak a lehetősége - ha ilyen fiatalon kerülök ki, s mivel a francia kultúrát és nyelvet a gimnáziumban Hencze Béla tanár úrnál igen megszerettem -, hogy akkor más helyen, más nyelven élem tovább az életem. A mi térségünkből erre több példa van. De jó úgy, ahogy történt.

G. ].: — Az irodalomtól és a filozófiától nem váltál el.

M. M.: — Nem váltam el. Alapvetően pontosan ugyanazon a pályán maradtam, csak egy lelkileg-szellemileg évszázadosán felszabadult környezetben, fiatalos elszántsággal az ember hamarább, sőt azonnal otthonosan kezd mozogni és szedi föl, amit ebben a világban lehet. És főleg nem a késleltetettségnek abban az állapotában, amibe én és az egész nemzedékem beleestünk. Aztán ami a fogságból való hazatérés után várt itt bennünket, mindenre alkalmas volt, csak arra nem, hogy megfelelő ritmusban és időben elkezdjük a belső önépítésünket és a művünk építését. Olyan időszak következett, amelyik - köztudott - egyáltalán nem szolgálta azt, hogy kellő időben ki is hordja az ember műben, ami felgyűlt benne. A különböző retorziók, támadások, lehetetlenségek következtében minden halasztódott. Utólag erre is azt mondom, hogy ennek szintén megvolt a jó oldala, mert ahogy a dohány fermentálódik, és az állatásban is jobb ízű lesz, az ember a belső élményvilágából az útközben elejtett, elszórt és időszerűtlenné vált dolgokat már nem hordozza tovább. Mindez egy anyagszelektálás belső kényszerére vitte rá az em-