Új Dunatáj, 1996 (1. évfolyam, 1-4. szám)

1996 / 3. szám - Szabó József: "A nyelvi emlékek olyanok,mint a búvópatak..."

Szabó József • A nyelvi emlékek olyanok, mint a búvópatak... 51

vénnyé, hogy a lehető legkevesebb szóval a lehető legtöbb fogalmazódjék meg.

...Az „ízés” és „ózás” (játszanivalóan szép: ízes, ízés) adta és adja a zenéjét ennek a nyelvnek; az imént elmondottak pedig a tömörséget hozzá. S a képiséget, a tárgyak tiszteletét. Ezt tanultam meg anélkül, hogy szépségéről, különösségéről, ízéről, zenéjéről valamit is sejtettem volna. Belőle nőttem, természetes tulajdonommá vált, s ma is a legszebb zenéjű szavunknak ezt a szót tartom: „Idésanyám.” így, hosszú 2-vei. Mert igazán csak így „szíp”.

íme erről a forrásvidékről származik mindaz, amit nem lehet megtanulni írónak, költőnek, iskolában, könyvekből, és senkinek ezen a világon. Édesanya kell hozzá, azazhogy: ídésanyám!” (Irodalmi Szemle 1976/1:72).

Az 1940-es évek második feléből föleleveníti az író a deportálások és kitelepítések idején átélt fájdalmas élményét, azt a nyelvi kiszolgáltatottságát, amely kisdiákként érte. A szlovák nyelvű iskolában szerzett keserű tapasztalatok és nyelvrontások után saját tájnyelve, a bucsi nyelvjárás adott neki erőt és hitet az újrakezdéshez, ahhoz, hogy magára találjon. Erről így vall: „Közel tíz évem ment rá, hogy ezt a rontást legyőzzem magamban, bár a bizonytalanság ma is kísért. Csakhogy ma már tudom: nem a szabályok éltetik á nyelvet, de az élő nyelv formálja önmaga szabályait. Vagyis megújul, megszüli önmagát, akár az idő, visszafordul, hogy előbbre jusson. - A rontások után nekem is vissza kellett fordulnom - szerencsére alig egy lépés volt az út - a forráshoz, hogy megmeneküljek, s hogy megmentsem magamban azt a nyelvet, amely úgy szelídíti egymáshoz a képeket, metaforákat, olyan tiszta és természetes biztonsággal, ahogy a szél a fák lombját nyáridőben.

Vissza kellett fordulnom a sárfalrakó nagyapám ritkán nyíló, kurta mondataihoz, anyám meséihez, ma is megszólaló dalaihoz, történeteihez, apám kemény káromkodásaihoz, s a tárgyakhoz is, amelyek ezt az otthoni világot körülhatárolták és körülhatárolják.

A másodszor birtokba vett nyelvi és tárgyi világ visszaállította bennem a hitet, hogy nyelvemnek, anyanyelvűnknek erejével minden szellemi érték birtokba vehető és tovább adható; hogy benne és általa megújulhatunk és felemelkedhetünk. Minden népekkel egymagasságba.” (i.h. 73).

Duba Gyula és Gál Sándor említett műveiben található érzelmi töltésű fejtegetésekkel, tájszómagyarázatokkal és más népnyelvi elemekhez fűzött észrevételekkel a mai idősebb írónemzedék műveiben és korábbi irodalmunkban egyaránt találkozhatunk. A tájnyelvi fordulatok felhasználása és a bennük rejlő értékekre való rácsodálkozás még a városi születésű, nem paraszti származású íróink egy részére is jellemző. Gondoljunk pl. Móra Ferenc vagy Tömörkény István regényeire, novelláira, melyekben fontos szerephez jut a Szeged környéki ö-ző nyelvjárás és a „célszörű szögény embörök” észjárása. Helyesen állapította meg Végh József Mihály Tömörkény írásművészetéről a következőket: „Tömörkény sem csak használja a